" - Mi volt ma a suliban? – kérdezte kíváncsian anya.
- Holnap edzés lesz, úgyhogy szerintem későn érek haza – mesélte Lacika.
- A cuccod el van készítve? – lepődött meg anya.
- Igen – bólogatott Lacika.
- Nálad mi volt ma Laura? – nézett rám érdeklődve anya.
- Kaptunk ma egy hirdetést.
- Milyen hirdetést? – döbbent le apa.
- Egy társulattól. Vagy igazából nem tudom, hogy mik. Ritmusra születtek a nevük. Már letöltöttem a jelentkezési lapot és…. – ecseteltem volna tovább, de apa közbe szólt. "
Reggel, ahogy elindultam az asztalomon hagytam a
jelentkezési lapot. Úgy voltam vele még ma este bepróbálkozok. Elindultam a
biciklimmel a suliba. Éppen csengőre értem be. A terembe belépve levettem a
kapucnimat és a helyemre igyekeztem.
- Laura! – kiabált nekem Edit.
Edit egyébként szeret mindenkit irányítani. És szeret mindent tudni. Ha pedig nem az van, amit Ő akar, akkor abból óriási hisztit tudd csapni.
- Mondjad! – néztem rá kíváncsian a táskámat pedig leraktam az asztalomra.
- Te jelentkeztél erre az izére? – fintorodott el miközben az ajtóra mutatott és ott volt egy másik plakát is.
- A szüleim nem engedték az este, de ma még próbálkozok – mondtam kedvesen.
- Ugyan már pont te? – szegezte nekem nagyképűen – Téged meg sem hallgatnának – nevette el magát.
- Te beadod a lapot? – kérdezte Andor az ajtónak támaszkodva miközben beleharapót az almájába.
- Kérlek! – mondta nyávogóan – Én a Színművészetinél lejjebb nem adok. Ez csak egy komolytalan társulat. Vagy, hogy is nevezik magukat – azzal pedig ki ment a folyósóra.
- Ne is törődj vele! – szólalt meg Bandi az ablakból befordulva – Ma már mindenkivel lejátszotta.
- Most gondolom, lemegy a büfébe és rá veti a hálóját csóró Dominikékra – mondta röhögve Andor, amire Bandi csak még hangosabban kezdett el nevetni. Ezen én is elmosolyodtam.
Beültem a szokásos helyemre. (Középső pad, fal mellett) Zene történelem órával kezdtem. Ez volt az egyetlen olyan óra, amely tényleg érdekelt és szerettem is. Kodály Zoltán életrajzát, aztán pedig a munkáit vettük. Alapból nagyon bírom, amikor életrajzokat tanítanak, főleg ha még zeneszerző az illető. Még három órát lehúztam utána. Ma volt először hegedű órám. Igazából én jelentkeztem egyedül erre az órára, mint kiderült. Ez a tantárgy csak félévtől van és csak év végéig tart. Azok kérhetik, akik akarják. Nem kötelező ezt mindenki magának választja. Nyílt az ajtó és azt hittem végre valaki, aki ugyanúgy órára jött, de csak a tanár volt.
- Jó napot! – köszönt.
- Jó napot! - köszöntem vissza. A tanár egyébként 30-as évei végén járó férfi volt.
- Tudom, most érdekelne, hogy miért csak te vagy egyedül. Jönni fog, majd jövő héten egy másik diák is. Most költözik ide.
- Értem! Akkor csak ketten leszünk? – kérdeztem rá hirtelen.
- Igen! – nevette el magát – De ne félj nem eszek embert. Bemutatkoznál, kérlek!
- Persze! Gál Laura vagyok. Tizenhat éves. Tudok zongorázni és gitározni. Azt mondják, szépen énekelek, de én nem tartom jónak magam.
- Nos, Laura köszönöm. Én Teó vagyok. Hegedű és ének tanár. Én fogom mostantól a hegedű óra mellett az énekórát is tanítani neked, ugyanis ha jól tudom az elődöm elment innen.
- Igen, babát vár – és közben esett le, hogy énektanár én meg a hangomat gúnyoltam. Nem baj egy kis égetés senkinek sem árt.
- Szerintem így elsőre elég legyen ennyi. Amúgy is késtem te meg gondolom sokat vártál rám.
- Annyira sokat nem max. 20 percet – vágtam oda.
- Laura! – kiabált nekem Edit.
Edit egyébként szeret mindenkit irányítani. És szeret mindent tudni. Ha pedig nem az van, amit Ő akar, akkor abból óriási hisztit tudd csapni.
- Mondjad! – néztem rá kíváncsian a táskámat pedig leraktam az asztalomra.
- Te jelentkeztél erre az izére? – fintorodott el miközben az ajtóra mutatott és ott volt egy másik plakát is.
- A szüleim nem engedték az este, de ma még próbálkozok – mondtam kedvesen.
- Ugyan már pont te? – szegezte nekem nagyképűen – Téged meg sem hallgatnának – nevette el magát.
- Te beadod a lapot? – kérdezte Andor az ajtónak támaszkodva miközben beleharapót az almájába.
- Kérlek! – mondta nyávogóan – Én a Színművészetinél lejjebb nem adok. Ez csak egy komolytalan társulat. Vagy, hogy is nevezik magukat – azzal pedig ki ment a folyósóra.
- Ne is törődj vele! – szólalt meg Bandi az ablakból befordulva – Ma már mindenkivel lejátszotta.
- Most gondolom, lemegy a büfébe és rá veti a hálóját csóró Dominikékra – mondta röhögve Andor, amire Bandi csak még hangosabban kezdett el nevetni. Ezen én is elmosolyodtam.
Beültem a szokásos helyemre. (Középső pad, fal mellett) Zene történelem órával kezdtem. Ez volt az egyetlen olyan óra, amely tényleg érdekelt és szerettem is. Kodály Zoltán életrajzát, aztán pedig a munkáit vettük. Alapból nagyon bírom, amikor életrajzokat tanítanak, főleg ha még zeneszerző az illető. Még három órát lehúztam utána. Ma volt először hegedű órám. Igazából én jelentkeztem egyedül erre az órára, mint kiderült. Ez a tantárgy csak félévtől van és csak év végéig tart. Azok kérhetik, akik akarják. Nem kötelező ezt mindenki magának választja. Nyílt az ajtó és azt hittem végre valaki, aki ugyanúgy órára jött, de csak a tanár volt.
- Jó napot! – köszönt.
- Jó napot! - köszöntem vissza. A tanár egyébként 30-as évei végén járó férfi volt.
- Tudom, most érdekelne, hogy miért csak te vagy egyedül. Jönni fog, majd jövő héten egy másik diák is. Most költözik ide.
- Értem! Akkor csak ketten leszünk? – kérdeztem rá hirtelen.
- Igen! – nevette el magát – De ne félj nem eszek embert. Bemutatkoznál, kérlek!
- Persze! Gál Laura vagyok. Tizenhat éves. Tudok zongorázni és gitározni. Azt mondják, szépen énekelek, de én nem tartom jónak magam.
- Nos, Laura köszönöm. Én Teó vagyok. Hegedű és ének tanár. Én fogom mostantól a hegedű óra mellett az énekórát is tanítani neked, ugyanis ha jól tudom az elődöm elment innen.
- Igen, babát vár – és közben esett le, hogy énektanár én meg a hangomat gúnyoltam. Nem baj egy kis égetés senkinek sem árt.
- Szerintem így elsőre elég legyen ennyi. Amúgy is késtem te meg gondolom sokat vártál rám.
- Annyira sokat nem max. 20 percet – vágtam oda.
- Legyen egy füzeted.
Sokat nem írunk bele, úgyhogy elég lesz kisméretű is. Az, hogy most kockás,
vonalas vagy sima nekem mindegy. Neked legyen kényelmes.
- Rendben! És a hangszer?
- Nos, a hangszer, ha neked van otthon, nyugodtan behozhatod. Ha viszont nincs akkor az iskolai is itt van. Ha pedig otthon szeretnél gyakorolni nekem, van tartalékom otthon, kölcsön is tudom adni.
- Köszönöm szépen! Viszontlátásra! – indultam az ajtó felé.
- Viszlát! – elköszönt, majd ahogy visszanéztem a fiókban turkált valamit.
Becsuktam magam után az ajtót és ki mentem az udvarra. Az órák nagy része még tartott. Az osztálytársaim fele pedig még korrepetáláson van. Én meg mára végeztem is. Azért választottam a hegedűt, mert a nagypapám imádott hegedülni. Én pedig imádtam a hegedű hangját, de mióta meghalt nagyon keveset hallottam. Amin Ő játszott megkaptam tőle. Nem szeretnék hozzányúlni, mivel az az övé volt. Ezért is szerettem volna fel venni ezt a tantárgyat.
Ma amúgy is a könyvtárba akartam menni suli után. Így pont jól jött ki, hogy hamar végeztem szóval elbicikliztem. Visszavittem, ami már lassan egy hónapja nálam volt. Megpróbáltam jó könyveket választani. A baj az volt, hogy ha valami új könyvek jöttek azokat egyből ki olvastam és ilyenkor, amikor még válogatni sem lehet, csak lézengek. Aztán találtam valami romantikust meg egy fantasyt.
Hamarabb értem még így is haza, mint szoktam. Ahogy beléptem a házba megütötte a fülemet a zongora hangja a szobámból. Elvileg senkinek nem kéne itthon lennie. Leakasztottam egy esernyőt a fogasról, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Még az sem érdekelt, hogy nem vettem le a bakancsom és egy kevés sarat behordtam. Ahogy a szobámhoz éretem nem hittem a szememnek.
- Te tudsz zongorázni? – döbbentettem visítottam fel.
- Laura az isten szerelmére, ne ijessz már így meg – kiabált rám a mellkasához kapva.
- De… - mutattam remegő kézzel magam elé a levegőbe, úgy hogy még az esernyő is ki esett a kezemből.
- Laura ne csináld már! – kiabált rám az öcsém – Kezdesz megijeszteni. Igen, tudok. De ne mondd meg lécci anyunak főleg apunak ne.
- Le kell, hogy üljek – mentem a francia ágyamhoz. Oda ült Lacika is mellém.
- Miért nem mondtad el? – túrtam bele a hajamba.
- Elég egy „zene tehetség” – mutatott idézőjelet - a családban. Én imádok focizni. Folytatni akarom. A sportban akarok el helyezkedni. Ez megmarad nekem, hobbinak – mosolygott rám Lacika.
- Jól van –adtam meg magam – Zongorázol még?
- Persze – fel ált és elfoglalta a helyét a szintetizátor mögött. Én oda álltam szembe vele. Az öcsém zongorázott, én énekeltem. Aztán pont menni kellett edzésre. Nem is kérdeztem, hogy miért jött haza. Lehet megint be sem ment. Ez már csak olyan 15 éves logikája.
- De ez kettőnk titka? – nézett vissza.
- Igen! – ígértem meg neki.
- Amúgy azt te tépted össze? – kérdezte érdeklődve.
Oda néztem az asztalomra és a jelentkezési lap volt. Apró, picik darabokra tépve.
- Nem, de sejtem ki lehetett.
- Rendben! És a hangszer?
- Nos, a hangszer, ha neked van otthon, nyugodtan behozhatod. Ha viszont nincs akkor az iskolai is itt van. Ha pedig otthon szeretnél gyakorolni nekem, van tartalékom otthon, kölcsön is tudom adni.
- Köszönöm szépen! Viszontlátásra! – indultam az ajtó felé.
- Viszlát! – elköszönt, majd ahogy visszanéztem a fiókban turkált valamit.
Becsuktam magam után az ajtót és ki mentem az udvarra. Az órák nagy része még tartott. Az osztálytársaim fele pedig még korrepetáláson van. Én meg mára végeztem is. Azért választottam a hegedűt, mert a nagypapám imádott hegedülni. Én pedig imádtam a hegedű hangját, de mióta meghalt nagyon keveset hallottam. Amin Ő játszott megkaptam tőle. Nem szeretnék hozzányúlni, mivel az az övé volt. Ezért is szerettem volna fel venni ezt a tantárgyat.
Ma amúgy is a könyvtárba akartam menni suli után. Így pont jól jött ki, hogy hamar végeztem szóval elbicikliztem. Visszavittem, ami már lassan egy hónapja nálam volt. Megpróbáltam jó könyveket választani. A baj az volt, hogy ha valami új könyvek jöttek azokat egyből ki olvastam és ilyenkor, amikor még válogatni sem lehet, csak lézengek. Aztán találtam valami romantikust meg egy fantasyt.
Hamarabb értem még így is haza, mint szoktam. Ahogy beléptem a házba megütötte a fülemet a zongora hangja a szobámból. Elvileg senkinek nem kéne itthon lennie. Leakasztottam egy esernyőt a fogasról, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Még az sem érdekelt, hogy nem vettem le a bakancsom és egy kevés sarat behordtam. Ahogy a szobámhoz éretem nem hittem a szememnek.
- Te tudsz zongorázni? – döbbentettem visítottam fel.
- Laura az isten szerelmére, ne ijessz már így meg – kiabált rám a mellkasához kapva.
- De… - mutattam remegő kézzel magam elé a levegőbe, úgy hogy még az esernyő is ki esett a kezemből.
- Laura ne csináld már! – kiabált rám az öcsém – Kezdesz megijeszteni. Igen, tudok. De ne mondd meg lécci anyunak főleg apunak ne.
- Le kell, hogy üljek – mentem a francia ágyamhoz. Oda ült Lacika is mellém.
- Miért nem mondtad el? – túrtam bele a hajamba.
- Elég egy „zene tehetség” – mutatott idézőjelet - a családban. Én imádok focizni. Folytatni akarom. A sportban akarok el helyezkedni. Ez megmarad nekem, hobbinak – mosolygott rám Lacika.
- Jól van –adtam meg magam – Zongorázol még?
- Persze – fel ált és elfoglalta a helyét a szintetizátor mögött. Én oda álltam szembe vele. Az öcsém zongorázott, én énekeltem. Aztán pont menni kellett edzésre. Nem is kérdeztem, hogy miért jött haza. Lehet megint be sem ment. Ez már csak olyan 15 éves logikája.
- De ez kettőnk titka? – nézett vissza.
- Igen! – ígértem meg neki.
- Amúgy azt te tépted össze? – kérdezte érdeklődve.
Oda néztem az asztalomra és a jelentkezési lap volt. Apró, picik darabokra tépve.
- Nem, de sejtem ki lehetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése