12. rész - Teó tanár úr

Az előző rész tartalmából:
" - Mióta ismeritek egymást? – törte meg a csendet Bence.
 - Amióta az első óvodai napon beállítottak mellé a sarokba. Ő meg lehányta a kukát én meg ki röhögtem. Lassan 14 éve – válaszolta meghatódva.
 - Miért nem mondtátok el? – érdeklődött Jancsi.
 - Mert nem akartunk különcködni. "

Péntek reggel végre a matek tanár kijavította a dolgozatokat. Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy elrontottam. Így amikor megláttam az egyes dolgozatot nem ért váratlanul. A fiúknak sem lett jobb. Hétfőtől végre tavaszi szünet. Folyamatosan gyakorlunk a meghallgatásra. Mire visszajövünk már semmi időnk nem lesz próbálni. Éppen csak a szóló számokat. Angolon három-ötöst kaptam. Megérte fordítani. Aztán a dupla énekóra jött Teó tanár úrral. A többiek még nem ismerték. Én már hegedű órán megismerkedtem vele. Valahogy furcsa érzés volt, hogy egyedül maradtam lány az osztályban. Edit elment, Kati nem jött az óta, és ott van Ákos, aki majd csak szünet után jön. Beültem abba a padba ahol hegedűn is ülök. Elővettem az Only Hope-t és még mindig próbálok valamit kihozni belőle. Valami hiányzik belőle. Meg akarom tartani az eredeti hangzást, de kicsit nehéz.

 - Üdvözlök mindenkit! Én vagyok az új ének tanár. A nevem Teó. Szólítsatok nyugodtan Teó tanár úrnak. Kérlek, mutatkozzatok be ti is – vett elő egy széket és leült az osztállyal szemben – Kezdjük Laurával. Hiszen te már úgy is tudod, hogy mire vagyok kíváncsi.
 - Gál Laura vagyok. – Kezdtem miközben felálltam – Tizenhat éves. Tudok zongorázni és gitározni. Nem sokkára pedig már a tanár úr segítségével már hegedülni is. Van egy öcsém, aki szeret focizni.

 - Köszönöm. Kb. ilyenek mondjatok magatokról. Akkor most folytassuk veled – mutatott Bencére.
 - Csák Bence vagyok. Szeretek táncolni. És ha a többiek nem hazudnak, akkor tudok is – erre persze mindenki felnevetett – Emellett tudok még zongorázni. Tesóm nincsen. Anyukámmal és apukámmal élek.
 - Köszönöm Bence. Próbálok majd mindenkit valamilyen szempontok szerint megjegyezni – nézett végig rajtunk. Andor jött.
 - Deák Andor vagyok. Szerintem az osztályból én vagyok az egyedüli, aki nem szeret hangszeren játszani. Én vagyok az énekes táncolós srác – mondta mosolyogva.
 - Ennek örülök – biccentett egyet tanár úr. – És melyik tetszik jobban? Ének vagy tánc?
 - Ha nagyon választani kéne, akkor ének – húzta kicsire a szemét elgondolkozva.
 - Rendben. Kíváncsi leszek rád – mondta megfontoltan.
 - Farkas Dominik vagyok. A dobolás a mindenem. Szinte mindennap dobolok. Komolyan nekem csak az létezik. Persze, oké énekelek meg minden, de amikor a dob előtt ülök és püfölhetem az felbecsülhetetlen – mesélte teljes bele éléssel Dominik.
 - Most komolyan tesó úgy beszéltél, mint egy lány – húzta el a száját kínosan Bandi. – Ebből komoly bajok származhatnak még.
 - El tudsz engem képzelni úgy, hogy nem püfölöm azt a szépséget? – kérdezte sértetten miközben a mellkasára tette a kezét.
 - Nem is láttalak még dobolni – vágta vissza csípőből.
 - Tényleg – szólt közbe Andor is – Nem láttunk, még úgyhogy ránk semmit nem foghatsz – védett meg mindenkit.  
 - Oké, oké srácok. Elég! – állt fel a tanár úr – Folytassuk – mondta miközben rá nézett az órájára.
 - Elek András vagyok. A többieknek csak Bandi. Én teljesen eltérő vagyok a többiektől. Nem szeretek se énekelni, se táncolni, se semmi. De valamilyen okból mégis csinálom, mert kikapcsolok tőle. És ez jó érzés – meredt maga elé miközben összekulcsolta a lábait.

 - Ez érdekes. Itt is kíváncsi leszek. Akkor most már csak te maradtál – nézett Jancsira mosolyogva.
 - Papp János vagyok. – Felállt majd oda sétált a tanár úrhoz és kezet rázott vele. Ez még Teónak is furcsa volt. Értetlenkedve néztünk Jancsira, aki csak visszaült a helyére és mosolyogva nézett a tanár úrra.
 - Egyebet nem akarsz mondani magadról? – kérdezte félve Teó.
 - Ja – csapott a homlokára – Szóljon tanár úr. Na, szóval elektronikus gitározok. Klasszikusan is tudok, de az már unalmas – legyintett egyet –, úgyhogy maradtam annál, hogy rock zenész leszek.
 - Jajj, ennyire előre ne gondolkozzál – röhögött fel hangosan Dominik.
 - Ilyenben is gondolkozni kell – szólalt meg tanár úr. – Lehet, úgy vagytok vele, hogy most még rá ér. Jövő ilyenkor már az érettségire készültök és már valahova be lesz adva a jelentkezésetek. Vagy a másik véglet, hogy már meghallgatásokra jártok, hogy hova vennének fel dolgozni.
 - Ilyenben még nem is gondolkoztam – szólalt meg elgondolkodva. Az volt az első, hogy a Ritmusra Születtekhez bevegyenek.
 - Pedig el kell. Legalább a nyáron. De jövőre, ha kell, mindenben segítek majd. Van olyan most aki nincs itt? - nyúlt az asztalra a naplóért.
 - Ábel - szólalt meg Bence elsőnek.
 - Mikkora várható, hogy jön? - lapozta fel a naplót.
 - Kórházban van - válaszoltam.
 - Értem - lepödött meg - Vége az órának, úgyhogy a következőben már énekelni fogunk egy kicsit. Nyitva hagyom a termet, ha bent akartok maradni.
Erre pedig megszólalt a csengő. Persze, hogy bent akartunk maradni. Teó egy pillanat alatt kislisszolt. Mindannyian bent maradtunk. Aztán megláttam a szintetizátort a sarokban. Oda mentem és felkaptam, hogy beüzemeljem. Találtam hozzá hosszabbítót így az ajtó melletti konnektorba be is tudtam dugni. Ezután lefogtam az első billentyűket és elkezdtem énekelni az Only Hope-t. Az utolsó sort énekeltem, amikor megállt a kezem és nem tudtam folytatni.
 - Mi a baj? – kérdezte érdeklődve Andor.
 - Valahogy nem tiszta a vége. Hiányzik belőle valami – mondtam karba tett kézzel elgondolkodva.
 - Mondjuk, ne vidd annyira fel a végét. Vidd le és énekeld halkabban.
 - Megpróbálom.
Majd megint belekezdtem, de most amikor ahhoz a részhez értem úgy énekeltem, ahogy Andor javasolta. És ez volt az, ami hiányzott. Az a plusz, amitől már tökéletesnek éreztem.
 - Ez jó lesz – mondtam és hevesen elkezdtem átírni a változtatásokat.
 - Szívesen! – húzta mosolyra a száját Andor.
 - Tudod, hogy megköszöntem volna. Csak előtte átírtam a változtatásokat – mondtam megjátszva a sértettet.
 - Jaj tudom én – nevette el magát.
Becsöngettek és Teó tanár úr kitalálta, hogy népdalokat énekeljünk. Mondván ragadjon ránk valami a hagyományokból. Így a következő 45 percben végig a „Kossuth Lajos az üzenete…, Duna-parton vagy egy malom és az Este, este dalokról szólt. A szöveget pedig ki vetítette.

Mivel hétfőtől már tavaszi szünet így Ildi néni ne akart minket nyúzni, úgyhogy Ő nézett minket Bence pedig elkezdte magyarázni/ betanítani a koreográfiát a meghallgatásra. Igazából nekem nagyon bejön. Pörgős, gyors, táncolható és nagyon meg szerettem. Viszont a hátul ütője, hogy tüdő is kell hozzá főleg a közepe fele. Ezért úgy döntöttem, hogy a meghallgatásig minden nap eljárok futni. Hétfőtől kezdve.

Haza érve a szobámba belépve ledobtam a váltáskámat és letusoltam. Lefeküdtem az ágyamra és kifelé bambultam a tavasz napsütésre. Valahogy üres volt mellettem a hely és elkapott a hiányérzet.
 - Kicsim itthon vagy? – kérdezte anya a szobámba belépve.
 - Igen anya. – mondtam ásítva.
 - Holnap Lacika elhozza az új barátnőjét ebédre. Jönnek a szülei is és a bátyja. Tudsz segíteni nekem reggel? – kérdezte fáradtan.
 - Persze. Csak majd keltsél fel léci – mondtam nevetve.
 - Lehet, te fogsz inkább engem – mosolyodott el.
 - Lehet.

11. rész: Jajj Ábel!

Az előző rész tartlamából:
"A szemeimet alig bírtam nyitva tartani. Folyamatosan csukódtak le. Még azt észrevettem, hogy Ákos betakart azzal a takaróval, ami az ágyam végében volt összehajtva. Nyomot, egy puszit a fejem búbjára és a fülembe súgta:
 - El tudnám ezt képzelni minden nap!"

Reggel kábán keltem fel. Folyamatosan Ákoson kattogott az agyam. Valamiért nem hagyott nyugodni. Nem akarok bele zúgni. Sem mást. Csak barátságot akarok. Viszont ez csak az én részem. A suliba beérve töri óra előtt még azt beszéltük, hogy kinél próbálunk a tavaszi szünetben.
 - Bence, nem megbeszéltük már egyszer? – kérdezte idegesen Andor.
 - De igen! – vágta rá nyugodtan – Csak jó lenne tudni, hogy biztos mindenkinek jók az időpontok.
Én csak hevesen bólogattam és ugyanígy tettek a többiek is.
 - Már százszor átrágtuk magunkat rajta. Ezért hívtál fel hajnali háromkor? – nyöszörgött tovább Andor.
 - Már megint? – kérdeztem ledöbbenve.
 - Alszol te egyáltalán? – jutott eszébe Jancsinak is.
 - Aha. Este kilenctől kettőig vagy háromig aztán felébredek – mosolygott Bence.
 - Lau, téged nem hívott? – nézett rám Andor karikás szemekkel.
 - Nem!
 - Foglalt volt – legyintett Bence és tovább nézte a beosztásokat. Erre kérdőn felém fordultak én pedig előkaptam a telefonomat.
 - Ja, le voltam némítva – röhögtem el magam – De kilencszer keresett valami ismeretlen szám – húzogattam a kezem az érintőképernyőn. Közben találtam egy üzenetet is. De most inkább nem néztem meg.
Törin filmet néztünk. Azt nem tudom, hogy mit, mert folyamatosan bambultam. Tesi órán a tanárnő (aki az ofő is) azt mondta, hogy elmondd néhány dolgot aztán szabad foglalkozás. Mindenki leült a padokra már teljesen át öltözve.
 - Nos, el kell, hogy mondjam mától Bálint Edit nem az osztálytársatok. A szüleivel elköltöznek. Katalin drágával nem tudom, hogy mi van, mert ööö…- tartott egy kis szünetet – nos, elég csúnya hisztit levágott nekünk itt előző héten.
 - Király! Kettővel kevesebb – pacsizott össze Andor Bandival.
 - Igen, köszönjük az örömöt Andor – nézett rá szúrós szemmel Linda néni.
 - Tanár néni! – nyújtotta a kezét Dominik, mintha még az általánosban lenne – Az új osztálytársról mit lehet tudni?
 - Igen! Róla is akartam beszélni. Az új osztálytársatokat Máté Ákosnak hívják. Tavaszi szünet után… – és itt nem tudta befejezni, mert mindenki egyszerre kezdett beszélni.
 - Hé, az az a gyerek, akivel a beszéltünk a társulatnál, nem? – lelkesedett Bence.
 - Oh, az baromi jó fej – szólt oda Dominik.
 - Nem megmondtam, hogy Ő fog jönni – röhögte el magát Andor.
Ebből én a felét fel sem fogtam, mert teljesen ledöbbentem. Nem elég, hogy még nálunk élősködik, az ágyamban fekszik, még egész nap el kell, hogy viseljem. Inkább bementem az öltözőbe.
 - Szóval egyedül – mondtam ki hangosan az ajtónak támaszkodva és hirtelen nagynak tűnt az aprócska öltőző. Gondolkozásomból a telefonom rezgése zökkentett ki. Megint az ismeretlen szám volt.
 - Igen? – szóltam bele kíváncsian.
 - Na, mit szólsz? Osztálytársak vagyunk – szólt bele Ákos.
 - A legjobb, ami ma történt velem – mondtam vissza ironikusan.
 - Tudtam én. Csak rám gondolsz – nevette el magát.
 - Minden percben – szálltam be a poénba és közben leültem a padra.
 - Milyen órán vagy?
 - Tesin. És ha nem csinálok, semmit nagyon sokat kell, hogy fussak – mondtam, mint valami kislány. Ákos csak elnevette magát.
 - Akkor leteszlek és délután megint várlak.
 - Azt próbáld… - és ki nyomott.
A telefonszámot nézve rá jöttem, hogy Ő hívott az este folyamatosan és ezért nem ért el Bence sem. Az üzenetet felnyitva pedig ez ált benne:
„Biztos nagyon hiányzom L xd” – a smile jeleket látva csak nevetni kezdtem.
 

 - De nem tudunk róla semmit? – kérdezte Andor körül nézve mindenkin.
 - Mi történt? – értem oda hozzájuk és mindenkin látszott az aggodalom.
 - Ábel kórházban van – mondta Andor gondterhelten.
 - És nem tudjuk, hogy miért – szólalt meg idegesen Dominik.
 - Hívjátok fel! – mondtam nekik aggódva.
Andor elővette a telefonját és tárcsázta Ábel számát. Kihangosította és a harmadik csengésre fel is vette. Vagyis majdnem.
 - Igen! – szólt bele egy férfihang.
 - Jó napot kívánok! Andor vagyok. Ábel osztálytársa. Az Ő számát hívtam. Remélem nem tárcsáztam félre.
 - Nem. Ábel apukája vagyok – mondta nyugodtan – Ha a fiammal szeretnél beszélni sajnos nem, tudom oda adni.
 - Történt valami vele? – kérdezte Andor feszülten.
 - A helyi kórházban vagyunk. Lehet, hogy észrevetted, hogy mostanában beteg volt. Ez mostanra annyira elfajult, hogy az ügyeleten benntartották most pedig kivizsgálják.
 - Lehet tudni mi a baj? – folytatta Andor egy feszültebben.
 - Kétoldali tüdőgyulladás. Többet mi sem tudunk.
 - Értem. Köszönöm szépen. Viszlát.
 - Kérem! – majd kinyomta a telefont.
Döbbenten néztünk körbe a teremben. Linda néni is csak hallgatott miközben a naplót töltögette.
 - Most mi legyen? – kérdezte Dominik.
 - Csak el kéne menni – folytatta Jancsi.
 - Számít ránk – szólalt meg Bandi.
Andornak folyamatosan járt az agya. Aztán felém fordult – Szerinted?
 - El kell, hogy menjünk – mondtam komolyan, majd Andor egy aprót biccentett és a tanárra nézett.
 - Én még ma nem is találkoztam veletek – jelentette ki Linda néni.
Abban a pillanatban egyszerre indultunk meg az öltözők felé. Még éppen láttam, ahogy Bandi és Jancsi megölelik Linda nénit és meg is puszilják. Egy perc alatt átöltöztem majd Bandi „HALADJ MÁR” kiabálására kifutottam és követtem Andort, aki mindenkit ki tessékel az öltözőből. A fiúk fele át sem öltözött. A portás sem volt a helyén így észrevétlenül el tudtunk menni. A biciklitárolóból ki szedtük a bicikliket és indultunk is a kórházba.

Reggel, amikor felkeltem nem gondoltam volna, hogy aztán az egész napomat egy kórházban töltöm. De ha mindenki azt mondta, hogy ott a helyünk akkor ott a helyünk. Az információ ott van ahol a büfé és Dominik szólt, hogy ott van Ábel apukája. Nem akartunk neki kiabálni így követtük fel a lépcsőn. Aztán az emeletre felérve ott volt az anyukája és a bátyja is. Az apukája oda adtam a feleségének az eddig kézben fogott kávét és csendben néztek maguk elé.
 - Jó napot! Andor vagyok. Velem beszélt telefonon. – szólalt meg oda érve eléjük és a lekezelt Ábel apukájával.
 - Sziasztok!
 - Tudnak róla valamit? – kérdeztem aggódva.
 - Most van bent nála az orvos – közölte nyugodtan.
 - Nektek nem iskolában lenne a helyetek? – kérdezte az anyukája.
 - Elengedtek minket – mondta Dominik mosolyogva.
 - Nagyon rendes tőletek, hogy ide jöttetek – mondta az anyukája.
 - Ez csak természetes – szólt vissza megint Dominik.
Akkor Ábel anyukája felállt és megölelte Dominikot.
 - Semmi baj Anna néni. Ne sírjon – simogatta a fejét – Sokszor volt már beteg és mindig jobban lett – nyugtatta meg.
Bennem akkor tudatosult, hogy Ábel és Dominik régebb óta ismerik egymást, mint a gimnázium eleje.
 - Remélem is ficskám – törölte meg a szemét miközben elengedte.
 - Kérem, fáradjanak be a közeli hozzátartozói – mondta az orvos az ajtón ki lépve.
Vettük a célzást így kint maradtunk és leültünk a padra.
 - Mióta ismeritek egymást? – törte meg a csendet Bence.
 - Amióta az első óvodai napon beállítottak mellé a sarokba. Ő meg lehányta a kukát én meg ki röhögtem. Lassan 14 éve – válaszolta meghatódva.
 - Miért nem mondtátok el? – érdeklődött Jancsi.
 - Mert nem akartunk különcködni.
Ez a mondat pont elég volt a fiúknak. Az orvos közben ki jött a szobából és vele együtt Ábel apukája is.
 - Figyeljetek, mi mindjárt haza megyünk, hogy hozzunk neki vissza ruhákat meg alapvető tisztálkodási dolgokat. Kérlek, ha be akartok menni, akkor, menjetek miután ki jött a feleségem és a fiam. Most kapott egy nagyon erős fájdalom csillapítót így nem sokkára aludni fog.
 - Rendben! Köszönjük szépen! – mondta Dominik hálásan.
Ezután ki jöttek és nyitva hagyták az ajtót nekünk.
 - Lásson téged elsőnek – biccentett az ajtó irányába Andor és Dominik már be is szaladt. Magam elé engedtem mindenkit, majd mire én is beértem csak annyit láttam, hogy Ábel szorosan öleli Dominikot. Ábelnek pont a legjobb barátja ölelésére volt szüksége. Miután elengedte csak végig nézett rajtunk és hálás volt, amiért ott voltunk neki.
 - Hogy kerültök ide? – törölgette a szemét.
 - „Elengedtek minket” – mutatott a levegőbe Bandi idézőjelet.
 - Persze már! Higgyem is el – röhögött ki minket és jó volt látni, hogy ilyen pillanatban is csak nevetni tud.
 - Linda néni csak annyit mondott, hogy nem is láttuk egymást erre, mint egy csapat vad marha kirohantunk a tesi teremből. – mesélte beleéléssel Jancsi.
 - Na, ezt már jobban elhiszem – röhögött fel. 

Sziasztok! :)
Most először van olyan, hogy a rész után írok egy pár sort. Nem szeretném angyon rabolni az időt csak bocsánatot szeretnék kérni amiért nem tudtam részt hozni. Nekem elkezdődött az iskola. Idén érettségizek. Hamarosan szalagavató és rengeteg minden van most ami miatt nem tudtam még felnézni sem az oldalra.
Sajnálom, hogy így elhanyagoltam ezt a blogot pedig én imádom írni. Most már igyekezni fogok minden VASÁRNAP részt hozni. Eddig hétfőn és pénteken voltak. Muszály volt, hogy lecsökkentsem mert nincsen időm leülni és egy héten két részt hozni. Köszönöm a megértést és aki elolvasta.
Ha tetszik a blog akkor iratkozz fel és ha fel vagy iratkozva akkor nagyon szépen köszönöm annak aki követ engem és Laurát, Ákost, Lacit, Andort Bandi meg még sorolhatnám... :D

10. rész - Új osztálytárs?

Az előző rész tartalmából:
"Felvezettem a szobámba, majd előre engedve magam előtt beengedtem és bezártam az ajtót, de úgy hogy ne is hallja, ahogy kattan a zár. Aztán még én is meglepődtem magamon.

Ákos hátát a szekrénynek nyomtam, majd a mellkasát és a nyakát fogva betámasztottam magam és kérdőre vontam.
 - Téged láttalak aznap a Ritmusra Születteknél? – kérdeztem idegesen.
 - Igen! Hát emlékszel? – játszotta a hülyét.
 - Még jó hogy! Na, ide figyelj! – Kezdtem fenyegetően. – Ha egy szót is mersz szólni a szüleimnek arról, hogy ott jártam vagy, hogy behívtak meghallgatásra. Meg talállak, és nagy bajok lesznek. Értetted? – kérdeztem mérgesen.
Ákos csak bólogatott, majd észrevettem, hogy lilul a szája széle és elengedtem. Leültem az ágyam szélére ő pedig a térdére támaszkodva lihegett.
 - Hú, csúcs egy csaj vagy! – nyögte ki két levegővétel között. "

Utalom a szerdát. Ez a reggeli matek óra nem jó megoldás. A pénteken kívül (ami akkor is matekkal kezdődik) ez a másik olyan nap, amikor próbálok nem elkésni. Persze, amúgy is matek dolgozattal kezdtünk. Szerintem egyébként jól megírtam. Azt sem tudom, hogy mi számoltam vagy, mit írtam bele a számológépbe, mert nagyon nehéz anyag. De megpróbáltam mindent. És nekem tökéletes lesz a kettes. Aztán meg angolom ledermedve ültem a témazáró felett. Ennek az az oka, hogy nekem senki nem szólt, hogy mondjuk témazáró dolgozat lesz. A másik ok, amiért ledermedve ültem, hogy tudtam a feladatokat és tudtam rá a válaszokat. ÉS ez meglepett, mert nem készültem. Úgyhogy kb 20 perc után elkezdtem körmölni és még egy 10 soros fogalmazást is írtam a végére.
 - Lau! – kiabált utánam Bence, amikor sétáltam az udvaron át a másik épületbe – Elhoztad a kottákat?
 - Igen! – kiabáltam vissza.
 - Oké! Mindjárt megyünk – majd leszaladt a büfé felé.
Közben a kilencedikes lányoktól olyan megvető pillantást kaptam, hogy majdnem elszégyelltem magam. Lehet, hogy Bence miatt van. Amennyire félreismertem őket és teljesen mást hittem róluk rájöttem, hogy nagyon jó fejek. Az iskolában minden lány oda van értük. A végzősök nem ilyen „népszerűek”, mint ez a pár fiú. Andor ért mellém, gondolkodásom közepette.
 - Remélem valami tök cuki számokat hoztál – nézett rám szempilláit rebegtetve.
 - Persze! Tiszta nyálas az egész – mondtam nevetve.
 - Reméltem is!
Zongoraórám volt a következő. Elvileg erre az órára csak nekem kellene, hogy járjak, mert csak én választottam anno. A többieknek pedig a saját választott órájuk van ilyenkor. Viszont most kicsit meglepődtem, hogy mindenki bejött a zongora terembe.
 - Hát ti? – kérdeztem meglepődve.
 - Nem olvastad? – kérdezte Bandi vigyorogva.
 - Nem! Mit kellett volna? – kérdeztem meglepődve.
 - Edit apja most jött be és az egész tanári karral beszélgetni akar.
 - Júj! Ott baj lesz – húzta a száját Bence.
 - Ja, lehet, eltart a következő órára is.
Elővettem a kottáimat és ki terítettem a zongora tetejére. A fiúk körbeállták és gondosan át nézegették még akkor is, amikor én már zongoráztam az Only Hope-t.
 - El is énekeled mellé? – kérdezte Jancsi kíváncsian.
 - Persze! – elvigyorodtam aztán újra lefogtam a billentyűket és énekelni kezdtem. A fiúk is lassan választottak maguknak, úgyhogy próbáltam segíteni nekik és zongoráztam egy kicsit, hogy megismerkedjenek a dallal.
 - Halljátok ezt a fene vad csendet? – kérdezte ijedve Dominik.
 - Nem! Ábel horkol – röhögte el magát Andor. Ábel tényleg elaludt. Csak a földön a tábla alatt.
 - Nem azt! – csapott egyet Andor combjára. Dominik körbe mutatott. Egész nap fel sem tűnt, hogy nincsen Edit és Kati.
 - Azt a mindenit fel sem tűnt – csillant fel Jancsi szeme.
 - Hallottátok, hogy új osztálytársunk lesz? – kérdezte meglepődve Bandi.
 - Nem – mondtuk egyszerre. 

 - Ofő most írta ki a csopiba – emelte fel a telefonját.
 - De nem „megbeszélés” van? – mutatott idéző jelet a kezével Dominik.
 - Lehet már rá unt – legyintett Bence. Mostanában nagyon rá szokott a legyintésre.
 - Azt nem írja, hogy fiú vagy lány? – kérdezte Andor nyugodtan.
 - Nem – csóválta a fejét Bandi még mindig a kijelzőt nézve.
 - Remélem, lány jön – mondtam félve és körbe néztem a fiúkon.
 - Hát én nem – mordult fel Andor – Inkább jöjjön egy fiú. Azzal nincsen gond.
 - Mi? Miért? – döbbentem le teljesen.
 - Mert éppen, hogy veled is jóba lettünk, aztán jön még egy lány és az is, majd közénk akar beilleszkedni. Ez így egy összeszokott csapat már. Egy fiút könnyebben fogadunk be.
 - Igazad van – mondta Bence és bólogattak a többiek is. Erre még Ábel is horkantott egyet.
 - Jó lenne, ha az a fiú jönne, akivel a társulatnál találkoztunk – jutott eszébe Bandinak.
 - Igen! Mi volt a neve? – gondolkozott Andor.
 - Várjá tom csak nem tom – szólalt meg Jancsi is.
 - Ákos – mondtam.
 - Tényleg – csentetett egyet Bence.
 - De jól emlékszik már valaki – lökte meg Andor oldalról a vállamat.
 - Nem – tiltakoztam – Tegnap anyukámnál volt egy nő. Még amúgy el sem mondta, hogy kicsoda – gondolkoztam.
 - És? – idegeskedett Bence.
 - Na, és hozta a fiát is, aki Ákos volt. Szóval onnan ismerem.
 - Uh Laura mutass már be neki – kérte Bandi könyörgően.
 - Igen, igen léci – könyörgött Andor is.
 - Még Ábel is rá horkantott – szólt Dominik.
 - Oké, oké – adtam meg magam – Majd megbeszélem vele, hogy neki mikor jó.
 - Király – lelkesedtek.
Néha úgy örülnek valaminek, mint egy lány szokott. A dupla táncóra elmaradt így hamarabb haza mentem. A házba belépve megint a zongora hangja ütötte meg a fülem. Nem tudtam, hogy most mit vagy inkább kit találok fent így minden mindegy alapon felkaptam egy esernyőt a kezembe és felmentem a lépcsőn. A szobám ajtaja nyitva volt. Komolyan lassan átjáró lesz belőle. Megint Ákos volt itt. Bementem a szobába és becsuktam az ajtót. Ákos erre felkapta a fejét.
 - Már megyek is nehogy aztán megint a szekrénynek szoríts. Minek az esernyő? – kérdezte szórakozottan.
 - Nem tudtam már megint ki van itt inkább hoztam magammal. – Sétáltam végig a szobán, majd leültem az íróasztalomnál lévő székre. – Amúgy nyugodtan maradj!
 - Oké! – sétált az ágyamhoz és megint ledobta magát a tegnapi helyére. Ma angolon már megint három oldalfordítást adott a tanárnő. Elegem van már, hogy fél évig nem csinálunk, semmit ilyenkor pedig fél év után bele húz a tanár azért, hogy látszódjon mintha egész évben tanított volna. A második oldalnál tartottam, amikor Ákos meg állt mellettem és mindkét kezével az asztalomra könyökölt.
 - Te most mit csinálsz? – kérdezte furcsán.
 - Fordítok! Nem akarom a holnapra hagyni és pénteken be kell adni.
 - Van még más is? – kérdezte nevetve.
 - Nem, nincsen – ahogy kimondtam ki vette a kezemből a könyvet majd visszafeküdt az ágyra és elkezdett olvasni.
 - Na, figyelj csajszi ez tök egyszerű – szólalt meg kis idő múlva. Kicsit meglepődtem, ahogy nevezett, de inkább nem szóltam. Már fáradt voltam és örültem, hogy segít. Elkezdte diktálni. Először mondta angolul aztán magyarul. 15 perc alatt kész lett a maradék oldal is. Ami nekem majdnem egy óra lett volna. Becsukta a könyvet és oda adtam nekem. Én visszaraktam az asztalomra közben bekapcsolta a tv-met. Felfeküdtem az ágyra mellé. Nem szorosan mellé, hanem arra, részre ahol amúgy is aludni szoktam.
 - Azt se tudom mikor kapcsoltam be utoljára a TV-met – szólaltam meg gondolkozva.
 - Nem mondod? – döbbent le – Nálam éjjel- nappal megy. Én meg azt nem tudom, hogy mikor kapcsoltam ki utoljára – röhögte el magát.
A szemeimet alig bírtam nyitva tartani. Folyamatosan csukódtak le. Még azt észrevettem, hogy Ákos betakart azzal a takaróval, ami az ágyam végében volt összehajtva. Nyomot, egy puszit a fejem búbjára és a fülembe súgta:
 - El tudnám ezt képzelni minden nap!

Közlemény

Sziasztok! :)

Most lehet valakinek egy kicsit zavaros lesz, de megprobálom érthetően le írni.
Van egy BEFEJEZETT blogom. Augustusfest néven van jelen. Amit IDE KATTINTVA értek el. Ez a blogom most volt EGY éves! Ennek örömére írtam egy három részes külön kiadást ami nem a blogon fog megfejelenni.

Eredetileg ERRE A BLOGRA szerettem volna írni egy novellát. Az alaptörténet meg volt, a helyszín az elképzelés minden stimmelt, de valahogy mégsem éreztem annak, hogy jó legyen. Aztán mosogatás közben eszembe jutott, hogy mi lenne ha az Augustusfestes szereplőket használnám fel. Ezzel pedig akkor az évfordulóra is előrukkoltam valamivel.

Azért nem az Augustusfest! blogra fogom ki tenni ezt a különkiadást, mert én tényleg "Az írás számomra nem több, mint az ujjaimmal való gondolkodás" blogra szerettem volna megírni. Csak ez másképp alakult.

Szóval így HOLNAP (és előreláthatólag három hétig SZERDÁN) 3 részes különkiadás fog érkezni az Augustusfest!-es szereplőkkel. Remélem mindenkinek tetszeni fog :)

Ez a három rész Wattpadon is elérhető lesz :D

Puszi: Sz.Vanessza.xxx

ui.: Szombaton jön az új rész a Ritmusra Születtek blogba :)

9.rész - Hú, csúcs egy csaj vagy!

Az előző rész tartalmából:
"Otthon az ajtón belépve megint a zongora hangja ütötte meg a fülemet. Most nem esernyővel mentem fel az emeletre. Kár volt. Mert amikor benyitottam a szobámba nem az öcsém ált előttem, hanem egy tök idegen srác.
 - Te meg ki a franc vagy? – kiabáltam rá."

 - Jajj, szia, Laura! – indult el felém – Anyukád engedett be…..
 - Anya! – kezdtem el kiabálni, hogy tudtam, anya is itthon van, majd elindultam a lépcső irányába.
 - Ne fuss! – kiabált utánam a fiú.
 Anyát kint az udvaron találtam meg egy megint tök idegen nővel kávézgatott.
 - Szia, kicsim! – mondta anya és megpuszilt.
 - Anya valaki van a szobámban – abban a pillanatban kilépett az ajtón.
 - Igen, tudom. Én engedtem be. Zongorázni akart egy kicsit.
 - De ki ez anya? – kérdeztem duzzogva.
 - Máté Ákos vagyok. Annak a nőnek a fia – mondta, majd vigyorogva az anyukája felé mutatott.
 - Szia! Én Máténé Déri Sára vagyok. Ne haragudj a fiam miatt, hogy így megijesztett. Anyukád azt mondta később jössz.
 - El maradt a hegedű órám.
 - Bocsánat aranyom. Miért nem lepődtél meg a zongora hangján? – kérdezte érdeklődve anya.
 - Azt hittem, hogy… - kezdtem, majd megakadtam. Eszembe jutott, hogy mit ígértem Lacikának. – Semmit nem hittem. Bocsánat! – néztem Ákosra.
 - Semmi baj - legyintett aprón mosollyal a száján.
 - Én Gál Laura vagyok – mondtam a srácnak és az anyjának. 
 Ákos csak mosolygott. Valahonnan olyan ismerős volt nekem. Aztán beugrott.
 - Játszol még valamit a zongorán? – kérdeztem tőle idegesen.
 - Persze – vigyorodott megint el.
Felvezettem a szobámba, majd előre engedve magam előtt beengedtem és bezártam az ajtót, de úgy hogy ne is hallja, ahogy kattan a zár. Aztán még én is meglepődtem magamon.

Ákos hátát a szekrénynek nyomtam, majd a mellkasát és a nyakát fogva betámasztottam magam és kérdőre vontam.
 - Téged láttalak aznap a Ritmusra Születteknél? – kérdeztem idegesen.
 - Igen! Hát emlékszel? – játszotta a hülyét.
 - Még jó hogy! Na, ide figyelj! – Kezdtem fenyegetően. – Ha egy szót is mersz szólni a szüleimnek arról, hogy ott jártam vagy, hogy behívtak meghallgatásra. Meg talállak, és nagy bajok lesznek. Értetted? – kérdeztem mérgesen.
Ákos csak bólogatott, majd észrevettem, hogy lilul a szája széle és elengedtem. Leültem az ágyam szélére ő pedig a térdére támaszkodva lihegett.
 - Hú, csúcs egy csaj vagy! – nyögte ki két levegővétel között.
 - Ezt vegyem bóknak? – kérdeztem már majdnem kiabálva, de mégis rejtett mosollyal.
 - Vedd, ahogy akarod – mondta, majd levágta magát mellém az ágyra és szétterült rajta. Még jó, hogy francia ágyam van.
 - Te meg mit csinálsz?
 - Pihenek. Most lettem megfenyegetve. Olyan voltál, mint az Elrabolvába Liam Nelson. Az a „Nem tudom, hogy ki maga…. – kezdte mondani, de én a szavába vágtam.
 - Tudom melyik film az – mondtam kimérten.
 - Na, ugye! – fúrta az arcát a párnámba. Szerencséjére nem azon az oldalon fekszik ahol én szoktam.
 - Bocs az előbbiért! – mondtam már kicsit lelkiismeretesen – Nagyon nem akarom, hogy kiderüljön.
 - Semmi baj – mosolyodott el.
Hú, nem erre a válaszra számítottam.
 - Kérdezhetek valamit? – mondta folyamatosan a plafont bámulva.
 - Már kérdeztél – próbáltam oldani a hangulatot.
 - Viccesek vagyunk, mi? Nem, amúgy kire számítottál? Mármint, hogy ki zongorázik.
 - Azt hittem, hogy az öcsém az. Ez a kettőnk titka, hogy néha bejár ide zongorázni.
 - Értem – bólogatott.
 - Addig fogsz itt feküdni, amíg anyud el nem megy? – kérdeztem érdeklődve.
 - Igen! – gondolta végig.
 - Jó, akkor én közbe csinálom a dolgom.
Felálltam és oda mentem a fiókomhoz. Elő vettem a mappáimat és vadul keresgélni kezdtem. Át néztem, hogy tényleg külön vannak-e a fiú és a lány számok. Szerencsémre rendezett vagyok és úgy voltak, ahogy hagytam őket.
 - Mit csinálsz? – ült fel Ákos.
 - Meg ígértem a srácoknak az osztályból, hogy viszek nekik dalokat, amikből választani tudnak. A meghallgatásra.
 - Aha. Mondjuk ezzel? – kérdezte Ákos fintorogva.
 - Nem. Ez lányra van komponálva. De a szövege alapján még én sem mennék vele. Mondjuk ez! – emeltem fel egy lapot, amin John Legend – All of me száma volt.
Ákos ki vette a kezemből és a zongorához lépve lefogta az első billentyűket. Én elkezdtem énekelni és látva Ákoson, hogy meglepődik folytattam, majd a második refrén után már Ő is beszállt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek. Erőteljes, tiszta, szép hangja volt. Semmi túlzás nem volt benne. Pont olyan amilyennek lenni kell. Látva rajtam, hogy meglepődtem annál erősebben folytatta. Láttam rajta, hogy tetszik neki a reakcióm.
 - Ez jó volt – mondta, amikor már befejezte.
 - Szerintem is. De ez nekik nem való. Túlérzelgős.
Visszaült mellém az ágyra és tovább keresgéltünk.
 - Kérdezhetek én is valamit? – szólaltam meg egy kis idő után.
 - Persze – emelet fel egy lapot átolvasni.
 - Tényleg jó az, hogy a szüleid ott dolgoznak a társulatnál? – kérdeztem kicsit félve.
 - De hogy is – fintorodott el – Kétszer annyit kell, hogy teljesítsek, mint nektek. Nekem és a húgomnak is. Legalább aki a válogatást intézi, nem tudja. Így nem tudd kivételezni.
 - Hát, ilyen tekintettben igazad van – mondtam magam elé nézve.
Ákos megint szétterült az ágyamon én pedig összeszedtem a kottáimat, amiket holnap beviszek külön tettem és én is oda feküdtem mellé.
 - Olyan fárasztó volt ez a mai nap. Lehet, hogy elmaradt az utolsó két óra, de akkor is – kezdve azzal, hogy Bence 03:30-kor ébresztett. De ezt inkább magamban jegyeztem meg.
 - Én nekem még magántanárom van
 - Hova fogsz majd járni? – néztem rá érdeklődve.
 - Még nem tudom – vonta meg a vállát – Anya már beíratott valami suliba csak azt nem mondta, hogy melyikbe – fordult felém.
Nem tudom, hogy ő vagy én, de mindketten közelíteni kezdtünk egymáshoz. Éppen egy levegő vételnyi hely maradt köztünk, amikor anya kiabált.
 - Laura! Ákos! Gyertek le légy szíves.
Anya kiabálására egyből szétrebbentünk így egy kicsit kínos pillanat volt. Lementünk anyáékhoz, akik már türelmetlenül vártak minket.
 - Már vagy háromszor szóltam Laura – nézett rám szúrósan anyu.
 - Bocsánat! Beszélgettünk – mondtam zavartan és Ákosra pillantottam, aki csak hevesen bólogatott.  

8. rész - Te meg ki a franc vagy?

Az előző rész tartalmából:
" - Üdvözlöm kedves Igazgató nő! Szeretném maguk felé jelezni, hogy az iskolájából felvételt nyert – olvasta fel hangosan a levelet – Elek András, Deák Andor, Papp János, Szekeres Ábel, Farkas Dominik, Csák Bence és Gál Laura. Csatolva küldtem…. Jó ez minket nem érdekel… Várjuk őket sok szeretettel a meghallgatásra, melynek időpontja 2015. Április. 15 (szerda). Köszönettel a Ritmusra Születtek Társulat igazgatója. Van itt valami – emelete közelebb a lapot a szeméhez – azt írja, hogy a meghallgatáson dől el, hogy felvesznek-e vagy sem."

Hallom, hogy csörög a telefonom. Rá nézek az éjjeli szekrényemen lévő digitális órára. 03:30. Felkaptam a telefonom, amelyen ott világított a kijelző. Elhúztam a zöld kis ikont, majd beleszóltam a szememet törölgetve.
 - Igen? – kérdeztem ásítva.
 - Laura! – szólt bele Bence izgatottan – Te aludtál? – kérdezte mintha természetes lett volna, hogy nem alszok.
 - Mondjuk a rendes emberek hajnali fél négykor alszanak – mondtam megint bele ásítva egyet a telefonba.

- Jó mindegy. Az van , hogy kitaláltam valamit és szeretném ha holnap meghallgatnál – mondta tök komolyan a hangszórón keresztül.
 - Bence! – kezdtem fáradtan – Most komolyan ilyen miatt felhívtál?
 - Igen! Még a többiek ezután jönnek! – mondta megnyugtatóan.
 - Engem hívtál elsőnek? – döbbentem le.
 - Ja. A többiek úgyis mindjárt elküldenek melegebb éghajlatra.
 - Biztos – nevettem el magam.
 - Na jóéjt. Hívom Jancsit – majd ki nyomott.
 - Neked is – mondtam a sötétben, majd lezártam a telefonom.
Hajnali négy óráig csak forgolódtam. Egyáltalán nem bírtam vissza aludni. Így azt gondoltam, hogy a kottáimat átnézve próbálok valamit keresni a meghallgatásra. Azt nem írták, hogy feldolgozás vagy saját dal legyen. Van egy saját dalom, de azt sehol nem adnám elő. Így maradtam a feldolgozásoknál. Minden mappát átnéztem, a kottákat, amik a kezembe kerültek, hogy mennyire nehéz lehet. Nem akartam nehezet, de túl könnyűt sem. Aztán minden reményem kezdet elszállni, amikor tettem volna vissza a mappákat a fiókomba és ott találtam két lapot. Egyiket zongorára komponálva, a másikat gitárra. Rá néztem a címére és Mandy Moore – Only Hope című száma volt ott. Egyből a szintetizátorom mellé álltam és lenyomtam a billentyűket. A hangokat is kibírtam énekelni. Tökéletes volt. Amikor a szám közepén tartottam már legalább harmadjára hallottam, hogy kopogtatnak.
 - Gyere be! - kiabáltam és közben vadul írtam a lapra egy másik hangjegyet.
 - Laura drágám! – szólt rám anyu én pedig oda kaptam a fejem – Miért vagy ilyen fit már reggel ötkor?
 - Bocsánat, felébresztettelek? – kérdeztem aggódva.
 - Nem – mosolyodott el – Már fent voltam csak meg hallottalak.
 - Értem – bólogattam hevesen. Nagyon gyakorolni akartam még egy kicsit.
 - Órai munka? – kérdezte megint mosolyogva.
 - Igen – hazudtam.
 - Rendben akkor gyakorolj csak – csukta rám az ajtót.
 - De utálok hazudni – mondtam ki az üres szobában halkan és lehajtottam a fejem.
A sulihoz érve úgy, mint minden reggel most is leraktam a biciklimet és le is zártam. Megint sütött a nap így kicsit vékonyabban öltöztem fel. A terembe belépve csak én hiányoztam. Mármint a privát megbeszélésre.
 - Bence! – kiabált rá Andor, aki mindkét lábát az asztal tetején pihentette – Itt van Laura!
 - Sziasztok! – ültem le a szokásos helyemre.
 - Végre már, hogy itt vagy! Már kikészülök tőle – mondta Bandi, majd visszahajtotta a fejét az asztalra.
 - Na, szóval figyeljetek – kezdte Bence ugyanazzal az izgalommal, mint hajnalban – Arról van szó, hogy ki találtam egy koreót.
 - Mindegyikünknek egyenként? – kérdezte Jancsi ledöbbenve.
 - Nem! Közös koreót! – lelkesedett Bence.
 - Csapat koreó nem volt a felsoroltakon – mondtam fáradtan.
 - De Peti bá azt mondta, ha az utolsó válasszuk, lehet csapatban is. És gondolom, mindenki az utolsót válassza.
A fiúk csak bólogattak én pedig magam elé bambultam.
 - Laura? – nézett rám érdeklődve Bence.
 - Még nem gondolkodtam rajta mire menjek – vallottam be őszintén.
 - Jó mindegy! Jössz velünk az utolsóra és kész – oldotta meg a kérdést Bence.
 - Igazából azon gondolkodtam jobban én is, de bele akartam gondolni milyen lenne a többi is.
 -  Gyere erre és velünk leszel – adott jó indokot Andor. Erre már én sem tudtam mit mondani. Egyszer nyílt az ajtó és Ábel lépett be rajta. Nem is vettem észre, hogy nincs itt.
 - Te hogy kerülsz ide? – kérdezte ledöbbenve Bence.
 - Azt mondtad meg vagy fázva – mondta Andor is.
 - Ja, de meggyógyultam – és tüsszentett egyet.
 - Igen látjuk – mondtam fintorogva.
Beült a saját helyére és figyelt Ő is.
 - Hát én már Ábelnek elmondtam, mert tudtam, hogy nem jön ma, így Ő már tudja. De nagyjából az lenne a lényeg, hogy erre a számra, amit majd mutatok. Én már találtam ki lépéseket, de még nem állt össze teljesen.
Bence a telefonját elő véve elindította a számot. A szám végén kíváncsian néztünk rá.
 - Ennek mi a címe? – kérdeztem érdeklődve. Igazából jó számot választott. Jó volt a ritmusa és táncolható.
 - Chris Brown – Turn Up The Music – mondta Bence – Mit szóltok hozzá? – kérdezte lelkesen.
 - Nekem bejön – mondta Dominik.
 - Én benne vagyok –közölte Jancsi is.
 - Igazából nincsen ötletem sajátot kitalálni szal mehet – mondta Bandi is.
Mindenki Andorra nézett, aki csak bólintott egyet ebből tudták, hogy benne van.
 - Ábelt már tudom – legyintett Bence és az előbbi csak tüsszentett még egyet. Mindenki rám nézett.
 - Én is benne vagyok – adtam meg magam. Bence erre visongva ugrálni kezdett.
 - Akkor a tavaszi szünetben elkezdünk próbálni. Rengeteg ötletem van még. Aki pedig otthon nem mondta el és nem is akarja, az mondja azt, hogy órai munka Ildikó tanárnőnek – nézett rám aztán Andorra vándorolt a tekintette. Legalább nem vagyok egyedül.
Zene történelem órával kezdtük volna, de a tanár nem jött be. Nem értem mostanában a tanárok hogy tehetik meg, hogy nem jönnek be? Eddig semmi ilyesmi nem volt. Fél év után kezdődött minden. Már fél órája ültünk a teremben és mindenki Ábel horkolását hallgatta. Hamarabb ki mentünk a teremből és az igazgatói iroda előtt Edit apukája, Edit, Linda néni, az igazgató nő és a zene történelem tanár egymás szavába vágva vitatkoztak. Az angol tanár (akivel a következő óránk lett volna) végig a háttérből nézte a történéseket vele együtt pedig Ildikó tanárnő is meg a történelem tanárunk is. Az angol tanár csak egy kulcsot adott a kezembe mondván, hogy nyissam ki az ajtót és menjünk, be majd jön, ha vége a cirkusznak. A nyelvi terembe leérve beültem az egyik padba. Ábel végig feküdt az egyik hosszúkás padon a többiek pedig vad telefonozásba kezdtek. Én elő vettem az Only Hope kottáját és próbáltam valamit alkotni belőle.
 - Lau, te mit csinálsz? – érdeklődött Dominik.
Felnéztem és még a padon fekvő Ábel is kérdőn nézett rám.
 - A meghallgatásra komponálom át az egyik dalt – mondtam fáradtan. Erre mindegyikük ledermedve ült előttem.
 - Mi az? – kérdeztem értelmetlenül.
 - Én még nem választottam dalt – mondta komolyan Andor.
 - Én sem – bólogatott Bence – a koreográfia valamiért fontosabb.
A többiek is csak bólogattak.
 - Menjetek zenekarként! – jutott hirtelen eszembe.
 - Olyan lehetőség nem is volt – mondta Jancsi nevetve.
 - Basszus, tényleg! –mondtam bele gondolva- Otthon van egy csomó kottám. Holnapra behozom és válogassatok kedvetekre – ajánlottam fel.
 - Van fiúknak is való? – kérdezte érdeklődve Dominik.
 - Persze. Az egy külön mappa.
A nap ezután lassan telt. Az angol tanár csak 15 perccel később jött be így leadtam neki a Harry herceges fordítást. Bioszon filmet néztünk a keletei emberek főzési szokásairól. Had ne mondjam, hogy amikor nyárson sütötték a patkányt nem volt valami gusztusos senkinek sem. Hegedű óráról elengedtek, mert most is egyedül voltam addig pedig Teó tanár úr nem akarja elkezdeni az anyagot. Úgyhogy csak olvasni valót kaptam.
Otthon az ajtón belépve megint a zongora hangja ütötte meg a fülemet. Most nem esernyővel mentem fel az emeletre. Kár volt. Mert amikor benyitottam a szobámba nem az öcsém ált előttem, hanem egy tök idegen srác.
 - Te meg ki a franc vagy? – kiabáltam rá.

7. rész - Értesítő

Az előző rész tartalmából:
" - Kisfiam te miért vagy tiszta víz? – kérdezte anya nevetve.
 - Ez a bolond ló bele ugrott a tóba. Úgy hogy a hátán voltam – mesélte Lacika teljesen felháborodva. Közben nagypapa elvitte a lovakat, hogy leszerelje őket és megetesse. Aranylábbal megint nem volt jó dolga, mert a ló végig hempergett a porban. – Na, látod anya? – kérdezte Lacika két kézzel mutogatva a ló irányába.
 - Látom fiam! – mondta anya miközben mama és apa folyamatosan nevettek."

A hétvégi vidéki kiruccanás szerintem mindenkinek jót tett a családban. Apa nem dolgozott semmit csak pihent. Anya sokat beszélgetett mamával. Nagypapa örült, hogy végre van kivel lovagolnia. Lacika rá jött, hogy teljesen más a helyzet, mint gondolta. Én pedig teljesen feltöltődtem az elkövetkező hónapokra. Ennek köszönhetően reggel végre nem álmosan keltem ki az ágyból, hanem teljesen fitten. Lementem a lépcsőn és reggeli ki volt készítve. Fogalmam sem volt, hogy mire megy ki, mert nagyon ritka az, amikor én reggel reggelizek. Anya pedig csak szülinapokkor készít reggelit.
 - Jó reggelt! – köszönt boldogan, majd nyomot, egy puszit a homlokomra.
 - Neked is! – mondtam furcsállva a helyzetet – Kinek van szülinapja? – ültem le az asztalhoz.
 - Senkinek csak gondoltam csinálok nektek. Lacika már régen meg ette és el is ment itthonról.
 - Értem. Hogy hogy ma nem mentél dolgozni? – szúrtam bele a villámat egy virslibe.
Anyu keze meg állt a mosogatóban.
 - Szabad napot kaptam – mosolyodott el – Viszont, ha haza jössz, nem leszek itthon.
 - Rendben! Szerintem ma én meg hamarabb jövök. Mintha valami helyettesítésre emlékeznék, de nem biztos. Lehet az holnap lesz.
 - Jól van kincsem. De ha haza jössz, nem porszívóznál ki? – kérdezte anya rám nézve kiskutya szemekkel.
 - De – és bólogatva el nevettem magam.
Rá néztem a fali órára a konyhában és megint túl késő volt. Úgyhogy gyorsan bekapkodtam a maradék falatokat felrohantam a szobámba és villámgyorsan elkezdtem készülődni. Fogmosás közben megnéztem, hogy hét ágra süt a nap, úgyhogy egy cicanadrágot vettem fel tavaszi csizmával és egy egyszerű pólót, amin London volt rajta. Anyának nyomtam egy puszit az arcára aztán elindultam. Felültem a biciklimre és éppen, hogy be értem az első órára, ami osztályfőnöki volt.
 - Jó reggelt! – lépett be a terembe Linda néni – Az igazgató nő a kezembe nyomott egy papírt valami Ritmusra Születtek Társulattól.
A fiúk, akik eddig aludtak vagy csak maguk elé bámultak, most felcsillant a szemük. Edit szokás szerint bent sem volt. Kati meg gondolom követte.
 - Azt mondja, hogy… ööö… nem látok semmit szemüveg nélkül. – Benyúlt a felső fiókjába és a sok szemüveg közül előhalászott egyet. Egyébként az ötvenes évei elején járó nő az osztályfőnökünk, aki szőkére festeti az őszülő haját. Viszont csak Linda néninek engedi, hogy szólítsuk. Semmi tanárnő, mint a többi tanárnál, hanem Linda néni.
 - Üdvözlöm kedves Igazgató nő! Szeretném maguk felé jelezni, hogy az iskolájából felvételt nyert – olvasta fel hangosan a levelet – Elek András, Deák Andor, Papp János, Szekeres Ábel, Farkas Dominik, Csák Bence és Gál Laura. Csatolva küldtem…. Jó ez minket nem érdekel… Várjuk őket sok szeretettel a meghallgatásra, melynek időpontja 2015. Április. 15 (szerda). Köszönettel a Ritmusra Születtek Társulat igazgatója. Van itt valami – emelete közelebb a lapot a szeméhez – azt írja, hogy a meghallgatáson dől el, hogy felvesznek-e vagy sem. Ennyi! – hajtogatta vissza levelet – Szóval gratulálok. Most foglaljátok el magatokat valamivel. Sürgős dolgom van – azzal ki ment az ajtón és ránk csukta.

Hangos ordításba kezdtek a fiúk én pedig még mindig magam elé bambultam. Csak amikor már mind a hatan engem öleltek akkor eszméltem fel és visítottam egy óriásit. Hihetetlen boldog voltam. Aztán hirtelen eszembe jutottak a szüleim. Hogy fogom nekik meg magyarázni?
Nyílt az ajtó és Edit viharzott be Katival a nyomában. Látszott rajta, hogy nagyon ideges és idegesített, hogy mi egymás szavába vágva beszélgettünk.
 - Na, mi ez a nagy öröm? – kiabált ránk ingerülten.
 - Téged úgy se érdekel – intette le Bence.
 - Ja, te vagy az, aki a Színművészetinél lejjebb nem add – nyávogta Bandi őt utánozva.
 - Cöh! – húzta ki magát – Tudjátok, meg hogy meghallgatásra fogok menni a – kereste a szavakat - a valamilyen társulathoz – mondta zavarodottan.
 - Hú, a „valamilyen társulat” – bólogatott Ábel idéző jelet mutatva a kezével.
 - Biztos nagyon híresek – adta alá a lovat Andor.
 - Nem is hallottam róluk – nevette el magát Jancsi.
 - Te idióta! Pont ez a lényeg! – vágta tarkón Dominik.
 - Ja, jó leesett! –vakargatta a tarkóját Jancsi.
 - Laura te is most valakinek érzed magad, hogy vannak pártfogoltjaid?
 - Mi az, hogy valakinek? Jobbat nem találtál? – kérdeztem vissza csípőből.
A többiek csak elkezdtek hangosan húúzni.
 - Nem érzem én magam senkinek sem és ők – mutattam körbe – Nem a pártfogoltjaim. Neked miért van szükséged Katira? – kérdeztem a szemébe nézve.
 - Cica párbaj! – kiabálta el magát Ábel.
 - Beégettek Edit! – szólt rá élesen Bence.
Edit hátradobta a hosszú szőke vasalt haját, aztán megfordult és kivonult a teremből.
 - Szóval Laura milyen érzés valakinek lenni? – kérdezte Bence a tolltartóját a szája elé tartva mintha valami mikrofon lenne.
 - Nagyon jó érzés. Belülről – tettem a szívemre a kezem és a fiúkból egyből ki tört a röhögés.
 - Hagyd a francba. Ebből is látszik mekkora értelem szorult belé – mondta komolyan Andor.
 - Annyira nem érdekes. Nekem itt vagytok ti.
 - A pártfogoltjaid – röhögték megint el magukat.
 - Halljátok ez nagyon durva – tartotta a kezében a levelet Bandi, aki közben lenyúlta a tanári asztalról – Felolvasom végig, mert ez a rinya a felét ki hagyta.
Mi csak bólogatni tudtunk a döbbenettől.

Üdvözlöm kedves Igazgató nő!
Szeretném értesíteni, hogy az iskolájukból felvételt nyert Elek András, Deák Andor, Papp János, Szekeres Ábel, Farkas Dominik, Csák Bence és Gál Laura. Ezt tudtuk is – beszélt közbe Bandi – Csatolva küldtem… innentől maradt ki – szólt még egyszer – a választható vizsgafelkészítő anyagok listáját. – Ezt a mondatot külön ki hangsúlyozta és teljesen ledöbbentünk. – Kérem jutassák el ezeket a felvételizőknek és a legkésőbb egy héttel a meghallgatás előtt küldjék nekünk vissza vagy hozzák el a társulat székházába és adják le a portán.
Várjuk őket sok szeretettel a meghallgatásra, melynek időpontja 2015. Április. 15 (szerda).
Köszönettel: Ritmusra Születtek Társulat igazgatója.

Teljesen le voltunk döbbenve. Vagy még annál is jobban. A lényeget el sem mondta Linda néni. Hirtelen még a légy zümmögését sem lehetett hallani, annyira belemerült mindenki a saját gondolataiba. Az asztalra néztem és megláttam a borítékot, amiből még egy papír. Felálltam a helyemről és oda mentem a tanári asztalhoz. A lapon ez állt: Választható vizsgafelkészítő anyagok listája.
 - Hé, hé nézzétek csak! – szóltam oda a többieknek – Választható vizsgafelkészítő anyagok listája – olvastam fel hangosan.

 - Ének
 - Zongora + ének
 - Gitár + ének
 - Egyéb hangszer + ének (Hangszer megnevezése kötelező)
 - Zongora
 - Gitár
 - Egyéb hangszer (Hangszer megnevezése kötelező)
 - Tánc
 - Tánc + ének + hangszer (Hangszer megnevezése kötelező)

Hangosan felolvastam a többieknek, hogy értsék.
 - Ezt az utolsót nem értem egyébként – gondolkodott el Dominik.
 - Tánc + ének + hangszer? – értetlenkedett Bence.
 - Igazából én sem – magyaráztam.
 - Kérdezzük meg Peti bát – ajánlotta fel Ábel.
 - Minek? Ő honnan tudná? – kérdezte gúnyosan Andor.
 - Valamelyiknap mondta, hogy Ő részt vesz az újraindításban – szólaltam meg elgondolkozva.
 - Következő óra úgy is vele lesz. Nincs tesi – mondta Jancsi.
 - Előrehozták a gitárt? – kérdezte meglepődve Bence.
 - Ja. Ki van írva – bólogatott Andor.
Ki csengettek mi pedig át mentünk a B épületbe. Az óra elég lassan telt mivel a tanár úrnak nyomtatni valója akadt és csak az óra utolsó 15 percére jött vissza.
 - Tanár úr! – Jelentkezett Edit – Ki mehetek?
 - Persze! Mindenki ki mehet – nézett fel a papírlapokból.
Edit és Kati egyből ki viharoztak. Mi a többiek inkább maradtunk még.
 - Tanár úr! – szólt Bandi – Kérdezhetnék valamit?
 - Igen! Persze. Legalább egy kicsit elszakadok a papíroktól.
 - Erről szeretnénk kérdezni? – nyújtottam át a lapot, amit végül nem tettünk vissza a borítékba.
- Ja, igen. Na, most ezek úgy lesznek, hogy amelyik kategóriában jelentkezel azzal mész a meghallgatásra. És e szerint osztanak be, ha felvesznek.
 - Szóval, ha jól értem, akkor, ha én például a zongora + ének jelentkezem, akkor, ha bejutok vagy zongorázok, vagy énekelek, vagy egyszerre mind a kettő? – kérdeztem rá logikusabban. 
 - Igen, jól értetted Laura.
 - És az utolsóra mit tudna mondani? – szólt érdeklődve Andor.
 - Na, most ha erre jelentkeztek mind a három kategóriában szerepelhettek, ha bejuttok. Ha az én véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor az utolsót válasszátok. Az a legjobb kategória. Többet kell rá készülni, de meg éri – magyarázta mosolyogva.
 - Rendben köszönjük.
 - És még valami. Ha az utolsót válasszátok, akkor a koreográfiát csoportban vagy párban is megoldhatjátok. De persze lehet önállóan is – mondta Peti bá mosolyogva.
Erre a fiúk csak összenéztek. Gondolom, nekik már van is rá ötletük. A nap további része lassan telt. Aztán haza mentem és megcsináltam, amiket anya kért. Próbáltam valami dalt keresni a neten a meghallgatásra, de nem tudtam dönteni. Sőt még koreográfiát is ki kell, hogy találjak.