12. rész - Teó tanár úr

Az előző rész tartalmából:
" - Mióta ismeritek egymást? – törte meg a csendet Bence.
 - Amióta az első óvodai napon beállítottak mellé a sarokba. Ő meg lehányta a kukát én meg ki röhögtem. Lassan 14 éve – válaszolta meghatódva.
 - Miért nem mondtátok el? – érdeklődött Jancsi.
 - Mert nem akartunk különcködni. "

Péntek reggel végre a matek tanár kijavította a dolgozatokat. Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy elrontottam. Így amikor megláttam az egyes dolgozatot nem ért váratlanul. A fiúknak sem lett jobb. Hétfőtől végre tavaszi szünet. Folyamatosan gyakorlunk a meghallgatásra. Mire visszajövünk már semmi időnk nem lesz próbálni. Éppen csak a szóló számokat. Angolon három-ötöst kaptam. Megérte fordítani. Aztán a dupla énekóra jött Teó tanár úrral. A többiek még nem ismerték. Én már hegedű órán megismerkedtem vele. Valahogy furcsa érzés volt, hogy egyedül maradtam lány az osztályban. Edit elment, Kati nem jött az óta, és ott van Ákos, aki majd csak szünet után jön. Beültem abba a padba ahol hegedűn is ülök. Elővettem az Only Hope-t és még mindig próbálok valamit kihozni belőle. Valami hiányzik belőle. Meg akarom tartani az eredeti hangzást, de kicsit nehéz.

 - Üdvözlök mindenkit! Én vagyok az új ének tanár. A nevem Teó. Szólítsatok nyugodtan Teó tanár úrnak. Kérlek, mutatkozzatok be ti is – vett elő egy széket és leült az osztállyal szemben – Kezdjük Laurával. Hiszen te már úgy is tudod, hogy mire vagyok kíváncsi.
 - Gál Laura vagyok. – Kezdtem miközben felálltam – Tizenhat éves. Tudok zongorázni és gitározni. Nem sokkára pedig már a tanár úr segítségével már hegedülni is. Van egy öcsém, aki szeret focizni.

 - Köszönöm. Kb. ilyenek mondjatok magatokról. Akkor most folytassuk veled – mutatott Bencére.
 - Csák Bence vagyok. Szeretek táncolni. És ha a többiek nem hazudnak, akkor tudok is – erre persze mindenki felnevetett – Emellett tudok még zongorázni. Tesóm nincsen. Anyukámmal és apukámmal élek.
 - Köszönöm Bence. Próbálok majd mindenkit valamilyen szempontok szerint megjegyezni – nézett végig rajtunk. Andor jött.
 - Deák Andor vagyok. Szerintem az osztályból én vagyok az egyedüli, aki nem szeret hangszeren játszani. Én vagyok az énekes táncolós srác – mondta mosolyogva.
 - Ennek örülök – biccentett egyet tanár úr. – És melyik tetszik jobban? Ének vagy tánc?
 - Ha nagyon választani kéne, akkor ének – húzta kicsire a szemét elgondolkozva.
 - Rendben. Kíváncsi leszek rád – mondta megfontoltan.
 - Farkas Dominik vagyok. A dobolás a mindenem. Szinte mindennap dobolok. Komolyan nekem csak az létezik. Persze, oké énekelek meg minden, de amikor a dob előtt ülök és püfölhetem az felbecsülhetetlen – mesélte teljes bele éléssel Dominik.
 - Most komolyan tesó úgy beszéltél, mint egy lány – húzta el a száját kínosan Bandi. – Ebből komoly bajok származhatnak még.
 - El tudsz engem képzelni úgy, hogy nem püfölöm azt a szépséget? – kérdezte sértetten miközben a mellkasára tette a kezét.
 - Nem is láttalak még dobolni – vágta vissza csípőből.
 - Tényleg – szólt közbe Andor is – Nem láttunk, még úgyhogy ránk semmit nem foghatsz – védett meg mindenkit.  
 - Oké, oké srácok. Elég! – állt fel a tanár úr – Folytassuk – mondta miközben rá nézett az órájára.
 - Elek András vagyok. A többieknek csak Bandi. Én teljesen eltérő vagyok a többiektől. Nem szeretek se énekelni, se táncolni, se semmi. De valamilyen okból mégis csinálom, mert kikapcsolok tőle. És ez jó érzés – meredt maga elé miközben összekulcsolta a lábait.

 - Ez érdekes. Itt is kíváncsi leszek. Akkor most már csak te maradtál – nézett Jancsira mosolyogva.
 - Papp János vagyok. – Felállt majd oda sétált a tanár úrhoz és kezet rázott vele. Ez még Teónak is furcsa volt. Értetlenkedve néztünk Jancsira, aki csak visszaült a helyére és mosolyogva nézett a tanár úrra.
 - Egyebet nem akarsz mondani magadról? – kérdezte félve Teó.
 - Ja – csapott a homlokára – Szóljon tanár úr. Na, szóval elektronikus gitározok. Klasszikusan is tudok, de az már unalmas – legyintett egyet –, úgyhogy maradtam annál, hogy rock zenész leszek.
 - Jajj, ennyire előre ne gondolkozzál – röhögött fel hangosan Dominik.
 - Ilyenben is gondolkozni kell – szólalt meg tanár úr. – Lehet, úgy vagytok vele, hogy most még rá ér. Jövő ilyenkor már az érettségire készültök és már valahova be lesz adva a jelentkezésetek. Vagy a másik véglet, hogy már meghallgatásokra jártok, hogy hova vennének fel dolgozni.
 - Ilyenben még nem is gondolkoztam – szólalt meg elgondolkodva. Az volt az első, hogy a Ritmusra Születtekhez bevegyenek.
 - Pedig el kell. Legalább a nyáron. De jövőre, ha kell, mindenben segítek majd. Van olyan most aki nincs itt? - nyúlt az asztalra a naplóért.
 - Ábel - szólalt meg Bence elsőnek.
 - Mikkora várható, hogy jön? - lapozta fel a naplót.
 - Kórházban van - válaszoltam.
 - Értem - lepödött meg - Vége az órának, úgyhogy a következőben már énekelni fogunk egy kicsit. Nyitva hagyom a termet, ha bent akartok maradni.
Erre pedig megszólalt a csengő. Persze, hogy bent akartunk maradni. Teó egy pillanat alatt kislisszolt. Mindannyian bent maradtunk. Aztán megláttam a szintetizátort a sarokban. Oda mentem és felkaptam, hogy beüzemeljem. Találtam hozzá hosszabbítót így az ajtó melletti konnektorba be is tudtam dugni. Ezután lefogtam az első billentyűket és elkezdtem énekelni az Only Hope-t. Az utolsó sort énekeltem, amikor megállt a kezem és nem tudtam folytatni.
 - Mi a baj? – kérdezte érdeklődve Andor.
 - Valahogy nem tiszta a vége. Hiányzik belőle valami – mondtam karba tett kézzel elgondolkodva.
 - Mondjuk, ne vidd annyira fel a végét. Vidd le és énekeld halkabban.
 - Megpróbálom.
Majd megint belekezdtem, de most amikor ahhoz a részhez értem úgy énekeltem, ahogy Andor javasolta. És ez volt az, ami hiányzott. Az a plusz, amitől már tökéletesnek éreztem.
 - Ez jó lesz – mondtam és hevesen elkezdtem átírni a változtatásokat.
 - Szívesen! – húzta mosolyra a száját Andor.
 - Tudod, hogy megköszöntem volna. Csak előtte átírtam a változtatásokat – mondtam megjátszva a sértettet.
 - Jaj tudom én – nevette el magát.
Becsöngettek és Teó tanár úr kitalálta, hogy népdalokat énekeljünk. Mondván ragadjon ránk valami a hagyományokból. Így a következő 45 percben végig a „Kossuth Lajos az üzenete…, Duna-parton vagy egy malom és az Este, este dalokról szólt. A szöveget pedig ki vetítette.

Mivel hétfőtől már tavaszi szünet így Ildi néni ne akart minket nyúzni, úgyhogy Ő nézett minket Bence pedig elkezdte magyarázni/ betanítani a koreográfiát a meghallgatásra. Igazából nekem nagyon bejön. Pörgős, gyors, táncolható és nagyon meg szerettem. Viszont a hátul ütője, hogy tüdő is kell hozzá főleg a közepe fele. Ezért úgy döntöttem, hogy a meghallgatásig minden nap eljárok futni. Hétfőtől kezdve.

Haza érve a szobámba belépve ledobtam a váltáskámat és letusoltam. Lefeküdtem az ágyamra és kifelé bambultam a tavasz napsütésre. Valahogy üres volt mellettem a hely és elkapott a hiányérzet.
 - Kicsim itthon vagy? – kérdezte anya a szobámba belépve.
 - Igen anya. – mondtam ásítva.
 - Holnap Lacika elhozza az új barátnőjét ebédre. Jönnek a szülei is és a bátyja. Tudsz segíteni nekem reggel? – kérdezte fáradtan.
 - Persze. Csak majd keltsél fel léci – mondtam nevetve.
 - Lehet, te fogsz inkább engem – mosolyodott el.
 - Lehet.