11. rész: Jajj Ábel!

Az előző rész tartlamából:
"A szemeimet alig bírtam nyitva tartani. Folyamatosan csukódtak le. Még azt észrevettem, hogy Ákos betakart azzal a takaróval, ami az ágyam végében volt összehajtva. Nyomot, egy puszit a fejem búbjára és a fülembe súgta:
 - El tudnám ezt képzelni minden nap!"

Reggel kábán keltem fel. Folyamatosan Ákoson kattogott az agyam. Valamiért nem hagyott nyugodni. Nem akarok bele zúgni. Sem mást. Csak barátságot akarok. Viszont ez csak az én részem. A suliba beérve töri óra előtt még azt beszéltük, hogy kinél próbálunk a tavaszi szünetben.
 - Bence, nem megbeszéltük már egyszer? – kérdezte idegesen Andor.
 - De igen! – vágta rá nyugodtan – Csak jó lenne tudni, hogy biztos mindenkinek jók az időpontok.
Én csak hevesen bólogattam és ugyanígy tettek a többiek is.
 - Már százszor átrágtuk magunkat rajta. Ezért hívtál fel hajnali háromkor? – nyöszörgött tovább Andor.
 - Már megint? – kérdeztem ledöbbenve.
 - Alszol te egyáltalán? – jutott eszébe Jancsinak is.
 - Aha. Este kilenctől kettőig vagy háromig aztán felébredek – mosolygott Bence.
 - Lau, téged nem hívott? – nézett rám Andor karikás szemekkel.
 - Nem!
 - Foglalt volt – legyintett Bence és tovább nézte a beosztásokat. Erre kérdőn felém fordultak én pedig előkaptam a telefonomat.
 - Ja, le voltam némítva – röhögtem el magam – De kilencszer keresett valami ismeretlen szám – húzogattam a kezem az érintőképernyőn. Közben találtam egy üzenetet is. De most inkább nem néztem meg.
Törin filmet néztünk. Azt nem tudom, hogy mit, mert folyamatosan bambultam. Tesi órán a tanárnő (aki az ofő is) azt mondta, hogy elmondd néhány dolgot aztán szabad foglalkozás. Mindenki leült a padokra már teljesen át öltözve.
 - Nos, el kell, hogy mondjam mától Bálint Edit nem az osztálytársatok. A szüleivel elköltöznek. Katalin drágával nem tudom, hogy mi van, mert ööö…- tartott egy kis szünetet – nos, elég csúnya hisztit levágott nekünk itt előző héten.
 - Király! Kettővel kevesebb – pacsizott össze Andor Bandival.
 - Igen, köszönjük az örömöt Andor – nézett rá szúrós szemmel Linda néni.
 - Tanár néni! – nyújtotta a kezét Dominik, mintha még az általánosban lenne – Az új osztálytársról mit lehet tudni?
 - Igen! Róla is akartam beszélni. Az új osztálytársatokat Máté Ákosnak hívják. Tavaszi szünet után… – és itt nem tudta befejezni, mert mindenki egyszerre kezdett beszélni.
 - Hé, az az a gyerek, akivel a beszéltünk a társulatnál, nem? – lelkesedett Bence.
 - Oh, az baromi jó fej – szólt oda Dominik.
 - Nem megmondtam, hogy Ő fog jönni – röhögte el magát Andor.
Ebből én a felét fel sem fogtam, mert teljesen ledöbbentem. Nem elég, hogy még nálunk élősködik, az ágyamban fekszik, még egész nap el kell, hogy viseljem. Inkább bementem az öltözőbe.
 - Szóval egyedül – mondtam ki hangosan az ajtónak támaszkodva és hirtelen nagynak tűnt az aprócska öltőző. Gondolkozásomból a telefonom rezgése zökkentett ki. Megint az ismeretlen szám volt.
 - Igen? – szóltam bele kíváncsian.
 - Na, mit szólsz? Osztálytársak vagyunk – szólt bele Ákos.
 - A legjobb, ami ma történt velem – mondtam vissza ironikusan.
 - Tudtam én. Csak rám gondolsz – nevette el magát.
 - Minden percben – szálltam be a poénba és közben leültem a padra.
 - Milyen órán vagy?
 - Tesin. És ha nem csinálok, semmit nagyon sokat kell, hogy fussak – mondtam, mint valami kislány. Ákos csak elnevette magát.
 - Akkor leteszlek és délután megint várlak.
 - Azt próbáld… - és ki nyomott.
A telefonszámot nézve rá jöttem, hogy Ő hívott az este folyamatosan és ezért nem ért el Bence sem. Az üzenetet felnyitva pedig ez ált benne:
„Biztos nagyon hiányzom L xd” – a smile jeleket látva csak nevetni kezdtem.
 

 - De nem tudunk róla semmit? – kérdezte Andor körül nézve mindenkin.
 - Mi történt? – értem oda hozzájuk és mindenkin látszott az aggodalom.
 - Ábel kórházban van – mondta Andor gondterhelten.
 - És nem tudjuk, hogy miért – szólalt meg idegesen Dominik.
 - Hívjátok fel! – mondtam nekik aggódva.
Andor elővette a telefonját és tárcsázta Ábel számát. Kihangosította és a harmadik csengésre fel is vette. Vagyis majdnem.
 - Igen! – szólt bele egy férfihang.
 - Jó napot kívánok! Andor vagyok. Ábel osztálytársa. Az Ő számát hívtam. Remélem nem tárcsáztam félre.
 - Nem. Ábel apukája vagyok – mondta nyugodtan – Ha a fiammal szeretnél beszélni sajnos nem, tudom oda adni.
 - Történt valami vele? – kérdezte Andor feszülten.
 - A helyi kórházban vagyunk. Lehet, hogy észrevetted, hogy mostanában beteg volt. Ez mostanra annyira elfajult, hogy az ügyeleten benntartották most pedig kivizsgálják.
 - Lehet tudni mi a baj? – folytatta Andor egy feszültebben.
 - Kétoldali tüdőgyulladás. Többet mi sem tudunk.
 - Értem. Köszönöm szépen. Viszlát.
 - Kérem! – majd kinyomta a telefont.
Döbbenten néztünk körbe a teremben. Linda néni is csak hallgatott miközben a naplót töltögette.
 - Most mi legyen? – kérdezte Dominik.
 - Csak el kéne menni – folytatta Jancsi.
 - Számít ránk – szólalt meg Bandi.
Andornak folyamatosan járt az agya. Aztán felém fordult – Szerinted?
 - El kell, hogy menjünk – mondtam komolyan, majd Andor egy aprót biccentett és a tanárra nézett.
 - Én még ma nem is találkoztam veletek – jelentette ki Linda néni.
Abban a pillanatban egyszerre indultunk meg az öltözők felé. Még éppen láttam, ahogy Bandi és Jancsi megölelik Linda nénit és meg is puszilják. Egy perc alatt átöltöztem majd Bandi „HALADJ MÁR” kiabálására kifutottam és követtem Andort, aki mindenkit ki tessékel az öltözőből. A fiúk fele át sem öltözött. A portás sem volt a helyén így észrevétlenül el tudtunk menni. A biciklitárolóból ki szedtük a bicikliket és indultunk is a kórházba.

Reggel, amikor felkeltem nem gondoltam volna, hogy aztán az egész napomat egy kórházban töltöm. De ha mindenki azt mondta, hogy ott a helyünk akkor ott a helyünk. Az információ ott van ahol a büfé és Dominik szólt, hogy ott van Ábel apukája. Nem akartunk neki kiabálni így követtük fel a lépcsőn. Aztán az emeletre felérve ott volt az anyukája és a bátyja is. Az apukája oda adtam a feleségének az eddig kézben fogott kávét és csendben néztek maguk elé.
 - Jó napot! Andor vagyok. Velem beszélt telefonon. – szólalt meg oda érve eléjük és a lekezelt Ábel apukájával.
 - Sziasztok!
 - Tudnak róla valamit? – kérdeztem aggódva.
 - Most van bent nála az orvos – közölte nyugodtan.
 - Nektek nem iskolában lenne a helyetek? – kérdezte az anyukája.
 - Elengedtek minket – mondta Dominik mosolyogva.
 - Nagyon rendes tőletek, hogy ide jöttetek – mondta az anyukája.
 - Ez csak természetes – szólt vissza megint Dominik.
Akkor Ábel anyukája felállt és megölelte Dominikot.
 - Semmi baj Anna néni. Ne sírjon – simogatta a fejét – Sokszor volt már beteg és mindig jobban lett – nyugtatta meg.
Bennem akkor tudatosult, hogy Ábel és Dominik régebb óta ismerik egymást, mint a gimnázium eleje.
 - Remélem is ficskám – törölte meg a szemét miközben elengedte.
 - Kérem, fáradjanak be a közeli hozzátartozói – mondta az orvos az ajtón ki lépve.
Vettük a célzást így kint maradtunk és leültünk a padra.
 - Mióta ismeritek egymást? – törte meg a csendet Bence.
 - Amióta az első óvodai napon beállítottak mellé a sarokba. Ő meg lehányta a kukát én meg ki röhögtem. Lassan 14 éve – válaszolta meghatódva.
 - Miért nem mondtátok el? – érdeklődött Jancsi.
 - Mert nem akartunk különcködni.
Ez a mondat pont elég volt a fiúknak. Az orvos közben ki jött a szobából és vele együtt Ábel apukája is.
 - Figyeljetek, mi mindjárt haza megyünk, hogy hozzunk neki vissza ruhákat meg alapvető tisztálkodási dolgokat. Kérlek, ha be akartok menni, akkor, menjetek miután ki jött a feleségem és a fiam. Most kapott egy nagyon erős fájdalom csillapítót így nem sokkára aludni fog.
 - Rendben! Köszönjük szépen! – mondta Dominik hálásan.
Ezután ki jöttek és nyitva hagyták az ajtót nekünk.
 - Lásson téged elsőnek – biccentett az ajtó irányába Andor és Dominik már be is szaladt. Magam elé engedtem mindenkit, majd mire én is beértem csak annyit láttam, hogy Ábel szorosan öleli Dominikot. Ábelnek pont a legjobb barátja ölelésére volt szüksége. Miután elengedte csak végig nézett rajtunk és hálás volt, amiért ott voltunk neki.
 - Hogy kerültök ide? – törölgette a szemét.
 - „Elengedtek minket” – mutatott a levegőbe Bandi idézőjelet.
 - Persze már! Higgyem is el – röhögött ki minket és jó volt látni, hogy ilyen pillanatban is csak nevetni tud.
 - Linda néni csak annyit mondott, hogy nem is láttuk egymást erre, mint egy csapat vad marha kirohantunk a tesi teremből. – mesélte beleéléssel Jancsi.
 - Na, ezt már jobban elhiszem – röhögött fel. 

Sziasztok! :)
Most először van olyan, hogy a rész után írok egy pár sort. Nem szeretném angyon rabolni az időt csak bocsánatot szeretnék kérni amiért nem tudtam részt hozni. Nekem elkezdődött az iskola. Idén érettségizek. Hamarosan szalagavató és rengeteg minden van most ami miatt nem tudtam még felnézni sem az oldalra.
Sajnálom, hogy így elhanyagoltam ezt a blogot pedig én imádom írni. Most már igyekezni fogok minden VASÁRNAP részt hozni. Eddig hétfőn és pénteken voltak. Muszály volt, hogy lecsökkentsem mert nincsen időm leülni és egy héten két részt hozni. Köszönöm a megértést és aki elolvasta.
Ha tetszik a blog akkor iratkozz fel és ha fel vagy iratkozva akkor nagyon szépen köszönöm annak aki követ engem és Laurát, Ákost, Lacit, Andort Bandi meg még sorolhatnám... :D