8. rész - Te meg ki a franc vagy?

Az előző rész tartalmából:
" - Üdvözlöm kedves Igazgató nő! Szeretném maguk felé jelezni, hogy az iskolájából felvételt nyert – olvasta fel hangosan a levelet – Elek András, Deák Andor, Papp János, Szekeres Ábel, Farkas Dominik, Csák Bence és Gál Laura. Csatolva küldtem…. Jó ez minket nem érdekel… Várjuk őket sok szeretettel a meghallgatásra, melynek időpontja 2015. Április. 15 (szerda). Köszönettel a Ritmusra Születtek Társulat igazgatója. Van itt valami – emelete közelebb a lapot a szeméhez – azt írja, hogy a meghallgatáson dől el, hogy felvesznek-e vagy sem."

Hallom, hogy csörög a telefonom. Rá nézek az éjjeli szekrényemen lévő digitális órára. 03:30. Felkaptam a telefonom, amelyen ott világított a kijelző. Elhúztam a zöld kis ikont, majd beleszóltam a szememet törölgetve.
 - Igen? – kérdeztem ásítva.
 - Laura! – szólt bele Bence izgatottan – Te aludtál? – kérdezte mintha természetes lett volna, hogy nem alszok.
 - Mondjuk a rendes emberek hajnali fél négykor alszanak – mondtam megint bele ásítva egyet a telefonba.

- Jó mindegy. Az van , hogy kitaláltam valamit és szeretném ha holnap meghallgatnál – mondta tök komolyan a hangszórón keresztül.
 - Bence! – kezdtem fáradtan – Most komolyan ilyen miatt felhívtál?
 - Igen! Még a többiek ezután jönnek! – mondta megnyugtatóan.
 - Engem hívtál elsőnek? – döbbentem le.
 - Ja. A többiek úgyis mindjárt elküldenek melegebb éghajlatra.
 - Biztos – nevettem el magam.
 - Na jóéjt. Hívom Jancsit – majd ki nyomott.
 - Neked is – mondtam a sötétben, majd lezártam a telefonom.
Hajnali négy óráig csak forgolódtam. Egyáltalán nem bírtam vissza aludni. Így azt gondoltam, hogy a kottáimat átnézve próbálok valamit keresni a meghallgatásra. Azt nem írták, hogy feldolgozás vagy saját dal legyen. Van egy saját dalom, de azt sehol nem adnám elő. Így maradtam a feldolgozásoknál. Minden mappát átnéztem, a kottákat, amik a kezembe kerültek, hogy mennyire nehéz lehet. Nem akartam nehezet, de túl könnyűt sem. Aztán minden reményem kezdet elszállni, amikor tettem volna vissza a mappákat a fiókomba és ott találtam két lapot. Egyiket zongorára komponálva, a másikat gitárra. Rá néztem a címére és Mandy Moore – Only Hope című száma volt ott. Egyből a szintetizátorom mellé álltam és lenyomtam a billentyűket. A hangokat is kibírtam énekelni. Tökéletes volt. Amikor a szám közepén tartottam már legalább harmadjára hallottam, hogy kopogtatnak.
 - Gyere be! - kiabáltam és közben vadul írtam a lapra egy másik hangjegyet.
 - Laura drágám! – szólt rám anyu én pedig oda kaptam a fejem – Miért vagy ilyen fit már reggel ötkor?
 - Bocsánat, felébresztettelek? – kérdeztem aggódva.
 - Nem – mosolyodott el – Már fent voltam csak meg hallottalak.
 - Értem – bólogattam hevesen. Nagyon gyakorolni akartam még egy kicsit.
 - Órai munka? – kérdezte megint mosolyogva.
 - Igen – hazudtam.
 - Rendben akkor gyakorolj csak – csukta rám az ajtót.
 - De utálok hazudni – mondtam ki az üres szobában halkan és lehajtottam a fejem.
A sulihoz érve úgy, mint minden reggel most is leraktam a biciklimet és le is zártam. Megint sütött a nap így kicsit vékonyabban öltöztem fel. A terembe belépve csak én hiányoztam. Mármint a privát megbeszélésre.
 - Bence! – kiabált rá Andor, aki mindkét lábát az asztal tetején pihentette – Itt van Laura!
 - Sziasztok! – ültem le a szokásos helyemre.
 - Végre már, hogy itt vagy! Már kikészülök tőle – mondta Bandi, majd visszahajtotta a fejét az asztalra.
 - Na, szóval figyeljetek – kezdte Bence ugyanazzal az izgalommal, mint hajnalban – Arról van szó, hogy ki találtam egy koreót.
 - Mindegyikünknek egyenként? – kérdezte Jancsi ledöbbenve.
 - Nem! Közös koreót! – lelkesedett Bence.
 - Csapat koreó nem volt a felsoroltakon – mondtam fáradtan.
 - De Peti bá azt mondta, ha az utolsó válasszuk, lehet csapatban is. És gondolom, mindenki az utolsót válassza.
A fiúk csak bólogattak én pedig magam elé bambultam.
 - Laura? – nézett rám érdeklődve Bence.
 - Még nem gondolkodtam rajta mire menjek – vallottam be őszintén.
 - Jó mindegy! Jössz velünk az utolsóra és kész – oldotta meg a kérdést Bence.
 - Igazából azon gondolkodtam jobban én is, de bele akartam gondolni milyen lenne a többi is.
 -  Gyere erre és velünk leszel – adott jó indokot Andor. Erre már én sem tudtam mit mondani. Egyszer nyílt az ajtó és Ábel lépett be rajta. Nem is vettem észre, hogy nincs itt.
 - Te hogy kerülsz ide? – kérdezte ledöbbenve Bence.
 - Azt mondtad meg vagy fázva – mondta Andor is.
 - Ja, de meggyógyultam – és tüsszentett egyet.
 - Igen látjuk – mondtam fintorogva.
Beült a saját helyére és figyelt Ő is.
 - Hát én már Ábelnek elmondtam, mert tudtam, hogy nem jön ma, így Ő már tudja. De nagyjából az lenne a lényeg, hogy erre a számra, amit majd mutatok. Én már találtam ki lépéseket, de még nem állt össze teljesen.
Bence a telefonját elő véve elindította a számot. A szám végén kíváncsian néztünk rá.
 - Ennek mi a címe? – kérdeztem érdeklődve. Igazából jó számot választott. Jó volt a ritmusa és táncolható.
 - Chris Brown – Turn Up The Music – mondta Bence – Mit szóltok hozzá? – kérdezte lelkesen.
 - Nekem bejön – mondta Dominik.
 - Én benne vagyok –közölte Jancsi is.
 - Igazából nincsen ötletem sajátot kitalálni szal mehet – mondta Bandi is.
Mindenki Andorra nézett, aki csak bólintott egyet ebből tudták, hogy benne van.
 - Ábelt már tudom – legyintett Bence és az előbbi csak tüsszentett még egyet. Mindenki rám nézett.
 - Én is benne vagyok – adtam meg magam. Bence erre visongva ugrálni kezdett.
 - Akkor a tavaszi szünetben elkezdünk próbálni. Rengeteg ötletem van még. Aki pedig otthon nem mondta el és nem is akarja, az mondja azt, hogy órai munka Ildikó tanárnőnek – nézett rám aztán Andorra vándorolt a tekintette. Legalább nem vagyok egyedül.
Zene történelem órával kezdtük volna, de a tanár nem jött be. Nem értem mostanában a tanárok hogy tehetik meg, hogy nem jönnek be? Eddig semmi ilyesmi nem volt. Fél év után kezdődött minden. Már fél órája ültünk a teremben és mindenki Ábel horkolását hallgatta. Hamarabb ki mentünk a teremből és az igazgatói iroda előtt Edit apukája, Edit, Linda néni, az igazgató nő és a zene történelem tanár egymás szavába vágva vitatkoztak. Az angol tanár (akivel a következő óránk lett volna) végig a háttérből nézte a történéseket vele együtt pedig Ildikó tanárnő is meg a történelem tanárunk is. Az angol tanár csak egy kulcsot adott a kezembe mondván, hogy nyissam ki az ajtót és menjünk, be majd jön, ha vége a cirkusznak. A nyelvi terembe leérve beültem az egyik padba. Ábel végig feküdt az egyik hosszúkás padon a többiek pedig vad telefonozásba kezdtek. Én elő vettem az Only Hope kottáját és próbáltam valamit alkotni belőle.
 - Lau, te mit csinálsz? – érdeklődött Dominik.
Felnéztem és még a padon fekvő Ábel is kérdőn nézett rám.
 - A meghallgatásra komponálom át az egyik dalt – mondtam fáradtan. Erre mindegyikük ledermedve ült előttem.
 - Mi az? – kérdeztem értelmetlenül.
 - Én még nem választottam dalt – mondta komolyan Andor.
 - Én sem – bólogatott Bence – a koreográfia valamiért fontosabb.
A többiek is csak bólogattak.
 - Menjetek zenekarként! – jutott hirtelen eszembe.
 - Olyan lehetőség nem is volt – mondta Jancsi nevetve.
 - Basszus, tényleg! –mondtam bele gondolva- Otthon van egy csomó kottám. Holnapra behozom és válogassatok kedvetekre – ajánlottam fel.
 - Van fiúknak is való? – kérdezte érdeklődve Dominik.
 - Persze. Az egy külön mappa.
A nap ezután lassan telt. Az angol tanár csak 15 perccel később jött be így leadtam neki a Harry herceges fordítást. Bioszon filmet néztünk a keletei emberek főzési szokásairól. Had ne mondjam, hogy amikor nyárson sütötték a patkányt nem volt valami gusztusos senkinek sem. Hegedű óráról elengedtek, mert most is egyedül voltam addig pedig Teó tanár úr nem akarja elkezdeni az anyagot. Úgyhogy csak olvasni valót kaptam.
Otthon az ajtón belépve megint a zongora hangja ütötte meg a fülemet. Most nem esernyővel mentem fel az emeletre. Kár volt. Mert amikor benyitottam a szobámba nem az öcsém ált előttem, hanem egy tök idegen srác.
 - Te meg ki a franc vagy? – kiabáltam rá.